Középkori bazilika a nádfedeles parasztházak között

A közelmúltban tanulmányutat szervezett Ócsára a Magyar Utazási Irodák Szövetsége, útközben kiderült, hogy a túra résztvevőinek többsége még sosem járt a Pest vármegyei kisvárosban. Pedig a premontrei bazilika, a nádtetős parasztházakból álló, 18. századi eredetű Öregfalu, az egységes megjelenésű, különleges pincefalu, valamint a védett természeti értékekkel büszkélkedő Turjánvidék mind igazi különlegesség.

Az örökkévalóságnak építkeztek

Az első meglepetés akkor éri a látogatót, amikor megérkezik az Ócsa központjában található premontrei bazilika elé. A csendes, falusias környezetből szó szerint és átvitt értelemben is kiemelkedik a monumentális, középkori eredetű templom, amelyet ma a helyi református gyülekezet használ.

A látogató eltörpül a hatalmas bazilika mellett

Fotó: Turizmus.com / Szántó Zoltán

Az épületet az 1980-as évek végén alaposan felújították, így ma teljes szépségében pompázik. Amint azt szakavatott kísérőnktől, a szomszédos tájházat vezető Kormos Rebekától megtudtuk, a premontrei rend egykori kolostorát és a mellé emelt templomot valamikor a 13. század második felében kezdték építeni az egykori királyi birtokon.

A vizes, lápos vidékből kiemelkedő homokhátra emelt templom falainak alapozása több mint négy méter mély. A Budai-hegység és Visegrádi-hegység kőfejtőiből ideszállított kövekből rakott vastag falak olyan masszívan állnak, hogy még az sem viselte meg őket, amikor a tető többször is leégett és hosszú ideig ki voltak téve a természet viszontagságainak.

A templom falait faragott kőkockákból emelték úgy, hogy a két falréteg közötti 40-60 centiméteres rést kőtörmelékkel töltötték ki, és mésszel, vízzel öntötték le, így hozták létre a rendkívül masszív szerkezetet. A rendházból ugyan mára nem maradt semmi, de a templom – amelynek egyik különlegessége, hogy építése során egyszerre használtak későromán és gótikus stíluselemeket, ez például az ablaknyílások és a boltozatok esetében szembetűnő – ma is büszkén magasodik a környező földszintes házak fölé. Érdemes azt is észrevenni, hogy a templomnak hiányzik a főbejárata: az építkezés ideje alatt megindult szentföldi keresztes hadjáratok miatt kiürült királyi kincstár már nem finanszírozta az épület befejezését, így a mai napig az oldalajtók egyikén lehet bejutni a bazilikába.

A mindig hűvös templom belsejében a profi építészeti megoldások mellett néhány épen maradt falfestményt is megcsodálhatunk – meglepő módon éppen a török hódoltságnak köszönhetően. A festmények ugyanis azért maradtak ránk ilyen szép állapotban, mert amikor a törökök mecsetként használták az épületet, mészhabarccsal lekenték a falakat, így akaratlanul is konzerválták az alkotásokat az utókor számára.

Kétszáz éves házak miniatűr portákon

Miután kilépünk a bazilikából, máris az úgynevezett Öregfaluba csöppenünk, amely egy 62 portából álló, védettség alatt álló épületegyüttest jelent, ami jórészt körbeöleli a templomot. Miután a lápos vidék második legmagasabb pontján felépült a premontrei kolostor és templom, körülötte évszázadokon keresztül formálódott, alakult ki a középkori falu. Mivel nagyon kevés hely állt rendelkezésre a házak építéséhez, így egymást érik itt az aprócska porták, amelyek jobbára csupán a lakóházból és egy udvarból állnak.

Az Öregfalu közvetlenül a bazilika mellett található

Fotó: Turizmus.com / Szántó Zoltán

Évek óta folyik a régi nádfedeles parasztházak felújítása, és ma már hat korhű módon helyreállított épületet tekinthetnek meg a látogatók a Duna-Ipoly Nemzeti Park kezelésében álló portaegyüttesben. Ezek egyikében egy 1900-as évek eleji polgárosodó parasztcsalád otthonát rendezték be, egy másikban pedig foglalkozásokat tartanak, és a környék különleges élőhelyeit, növény- és állatvilágát mutatják be fotókon és térképeken. A tájházegyüttes és a műemlék templom közös belépőjeggyel is látogatható.

Gazdagon berendezett polgárosodó parasztház az Öregfalu egyik portáján

Fotó: Turizmus.com / Szántó Zoltán

A népi mesemondóként is jegyzett Kormos Rebekától azt is megtudtuk, hogy helyi jellegzetesség volt, hogy a férfiak és a nagyobbacska fiúgyermekek a hét túlnyomó részét az Öregfalutól néhány kilométerre fekvő szérűskertben töltötték az állatokkal, és sokszor csak hétvégeken látogattak haza. Az ilyenformán rendszeresen magukra maradt helyi asszonyok hamar önállóságra szoktak, a háztartás vezetése és a gyerekek nevelése mellett volt, aki varrással, más kenyérsütéssel foglalkozott. Később, a vasútépítésnek köszönhetően, tömegével jártak el dolgozni a helybeli férfiak és nők a dél-pesti gyárakba. A tájházegyüttes udvarán meg is tekinthetjük a Sütőasszony házát, akiről egykori tulajdonosáról Kormos Regina elmesélte, hogy miután korán özvegyen maradt kicsi gyerekeivel, nem tudott elmenni dolgozni, ezért ő sütötte a falubeliek számára a kenyeret.

Gyári hibás népviselet

Hallhattunk ezenkívül tanulságosan vicces történeteket vezetőnktől például arról a nagygazdáról, aki nem akart megnősülni, mert attól félt, hogy az asszony kieszi a vagyonából. A helyi viseleteket bemutató babakiállításon pedig azt is megtudtuk, hogy egy gyártási hiba révén alakult ki a helyi viselet egyetlen jellegzetes eleme, a kék alapon ciklámen pöttyös félgyászruha.

Egyedi helyi viselet a ciklámen pöttyös gyászruha

Fotó: Turizmus.com / Szántó Zoltán

A nem mindennapi történet úgy indul, hogy a Pécs melletti nagynyárádi kékfestő műhelyben úgy száz évvel ezelőtt egy technológia hiba folytán a kékfestő kelme fehér pöttyei ciklámenre színeződtek. Több vég vászon került ki így, hibásan a műhelyből, amelyeket egy ócsai kereskedő vásárolt fel egy vásáron. Miután a speciális festésű szövetet sikerült eladnia az ócsai asszonyoknak, így jött létre a helyi népviselet speciális darabja.

Biodinamikus borok nádfedeles pincéből

A templommal és a múzeumfaluval nem ér véget a helyi látnivalók sora: az ócsai pincesort szintén érdemes felkeresni. A falutól három kilométerre fekvő terület – akárcsak az Öregfalu – szintén egy természetes kiemelkedés, egy löszpart tetején jött létre.

Egységes megjelenésű pincék a pincesoron

Fotó: Turizmus.com / Szántó Zoltán

A löszbe vájt pincék alatt szemmel láthatóan több tucat méterrel lejjebb fekvő síkságon folyt egykor az Ős-Duna egyik ága. A löszbe könnyedén vájtak pincéket a helybeliek, akik nem is tekintik ócsainak azt, akinek nincs egy kis szőlője és pincéje a pincesoron. Attól is különleges ez az épületegyüttes, hogy a partoldalba épített, szerény pincék megjelenése egységes: lefelé fordított csónakra emlékeztető nádfedél borítja mindegyiket, a telkek között pedig nincs sehol kerítés. A legtöbb pince csupán 10-12 méter hosszú, így épphogy ki lehet bennük egyenesedni, és valóban csak arra szolgál, hogy a család itt tárolja, érlelje a borait.

Ugyanakkor akad itt egy olyan pince is, amely képes turisztikai programok magas színvonalú lebonyolítására. Az Eklézsia Pincészet épülete teljesen beleolvad a környezetébe, kívülről semmi nem utal arra, hogy a szerény nádkonty alatt egy ötven fő befogadására alkalmas, tágas, modern, fűthető és szigetelt kóstolópincét találunk.

Eklézsia Pince

Fotó: Turizmus.com / Szántó Zoltán

A pince tulajdonosa, Viola Tamás lokálpatriótaként egy rossz állapotú, félig beomlott pincét kibővítve és átépítve hozta létre a kóstolóhelyet, amely bármelyik hazai borvidékünkön megállná a helyét. A pincéhez 2,5 hektáros szőlőterület is tartozik, ahol szigorú biodinamikus gazdálkodást folytat a tulajdonos és lánya, Lívia, valamint borászuk, Szebedinszky János. Nem használnak vegyszereket sem a szőlő, sem a bor készítése során, ezenfelül 80 százalékos terméskorlátozást is alkalmaznak. Amint a tulajdonostól megtudtuk, a beavatkozásokkal az a céljuk, hogy a tőkék gyökérzete a felszíni homokrétegen túljutva minél mélyebbre jusson a löszös talajban, onnan különleges ízanyagokhoz hozzáférve. A pincében a fehér-, rozé és vörösborok mellé ételeket is kínálnak, a hidegtálakon fantasztikus kézműves sajtok, kolbászok mellett még füstölt lóhátszín is szerepel. Évente többször vacsoraestet is rendeznek a borokhoz párosított fogásokkal.

Égerek, bangók és kosborok

Egynapos túránk során nem jutottunk el az Ócsát körülölelő Turjánvidékre, pedig az önmagában is megér egy kirándulást. Már a „turján" kifejezés is magyarázatra szorul – egy olyan láp- és mocsárrendszert jelent, amely a ma már több tucat kilométerrel nyugatabbra folyó Duna egykori medreiből alakult ki. A jellemzően magas vízállás miatt többféle különleges, többségében védett élőhelytípus tekinthető meg a környéken. Az egyik ilyen a város alatt húzódó erdőség, ahol hatalmas, akár százéves égerek, kőrisek és nyárfák állnak sokszor félméteres vízben. A területet az egész évben szabadon látogatható Selyem-réti tanösvényen végighaladva ismerhetjük meg.

Akit komolyabban érdekel a botanika, a Duna-Ipoly Nemzeti Park valamelyik szervezett túráján is részt vehet. Nem árt időben bejelentkezni ezekre a túrákra, mivel hamar betelnek a helyek! Májusban vagy júniusban különösen érdemes körülnézni a Turjánvidéken, ilyenkor nemcsak az erdőt, hanem a körülötte fekvő üde réteket is meg kell célozni: számos hazai orchideafaj – például hússzínű ujjaskosbor, vitézkosbor, pók- és méhbangó – virágzik ilyenkor, gyakran tömegesen ezeken a mezőkön.

Írásunk eredetileg a Turizmus.com Magazin 2024. márciusi számában jelent meg. Ha szeretne előfizetni lapunkra, ezen a linken megteheti.