Interjúk

A tőzsgyökeres vendéglátós

Egész élete Miskolctapolcához és a vendéglátáshoz köti Ostorházi Imrét. Merészet lépve másfél évtizede a szállodaiparba is belefogott. Talpon maradt, helyt állt, boldogult. Sőt már tanítja is, ami a kisujjában van.

Forrás: Turizmus Panoráma | 2013. október 21. hétfő 15:54 nyomtatás

– Miskolctapolca fejlesztését szívügyének tekinti a város, remélve, visszanyeri régi ismert fényét – hangoztatta Kriza Ákos miskolci polgármester a Calimbra Wellness és Konferencia Hotel átadóján, 2011 végén. Hozzátéve, ha a park és a strandfürdő fejlesztésére is sor kerül, közvetve a helyi turisztikai vállalkozásokat, szállás- és vendéglátóhelyeket is segítik. De mi valósult meg mindebből? Mit gondol erről a vállalkozó, akit egész élete a városrészhez köt?

– Hároméves koromtól fogva élek Miskolctapolcán. Itt játszottam az egykor valóban rendezett, virágos ősparkban, békát fogtam vagy éppen csónakáztam a tavon, s tanultam meg úszni az ország egyik legszebb fekvésű strandján. Itt váltottam valóra álmomat, amikor az egykori SZOT-üdülő megvásárlásával és átformálásával útjára índítottam szállodavállalkozásomat: az első perctől 70 százalék feletti foglaltsággal működő Kikelet Club Hotelt és Bonfini éttermet. Később az egykor jó nevű, ám sokáig Csipkerózsika-álmát alvó Pelikán Club Hotel felújítása és átalakítása következett.

Szívfájdalmam, hogy a szép szavakat még nem követték valós tettek, s a mai napig késlekednek a szükséges fejlesztések ezen a csodálatos területen. Pedig mindezekre nemcsak az ide érkező vendégeknek, de az őket fogadó és kiszolgáló vállalkozásoknak is szükségük lenne. Különösen elengedhetetlen a strandfürdő fejlesztése, amelynek támogatására komoly kormányzati ígéretek vannak.

– Mikor és miként kerültél kapcsolatba a vendéglátással?

– Mondhatni, fogantatásom pillanatában, hiszen édesapám vérbeli vendéglátós volt. Az ’50-es években utolsóként államosított Magyar vendéglő tulajdonosaként határozta meg kezdeti próbálkozásaimat. A vendéglátó-ipari érettségi megszerzése után a Pokol csárdában dolgoztam felszolgálóként, 1981-ben a híres, 19. századi alapítású Vörösrák étterem szerződéses üzemeltetője lettem. 1984-ben nyitottam meg Miskolc első magántulajdonú éttermét, az Avasi sörházat, melyet később sörözővel és -főzdével bővítettünk. A jellegzetes bajor hangulatot és hagyományt igyekeztünk felidézni az épület jellegében, valamint az ételek ízvilágában is.

– A sörház hamarosan a város szimbólumává vált.

– Az általunk főzött sörrel aranyérmet nyertünk az 1996-ban először megrendezett OMÉK országos versenyen. 1998-ban újabb siker következett: a Czipin Guide ajánlása alapján Közép-Európa 200 legjobb étterme közé kerültünk és Arany Korona-díjat kaptunk. De ennél sokkal fontosabb: megszámlálhatatlan vendég ült le az asztalunkhoz, akik közül az évek múltával sokan a törzsközönség részévé váltak. Köztük egykori miskolci egyetemisták, akik később családjukkal, barátaikkal, üzleti partnereikkel választottak minket, s rendszeresen visszatérve váltak szinte családtagokká. Aligha létezik egy vendéglátós számára nagyobb elismerés.

– Mi kell mindehhez? A Miskolci Egyetem turizmus-vendéglátás szaka és a Szentpáli István Szakközépiskola oktatójaként tapasztalataidat igyekszel átadni a következő generációnak, sőt több munkatársadat egykori tanulóid, gyakornokaid közül választottad. Ráadásul fiaid is e szakma mellett kötelezték el magukat. Mi volt az útravalójuk?

– Empátia, szakmai alázat, türelem és a folyamatos megújulni tudás képessége. Együtt kell lélegezni a vendéggel. Ki kell fürkészni, mire vágyik, és azt kell megadni számára. Önzetlenül kell szeretni a szakmát és a vendéget is. Persze az sem ártana, ha a kormányzat is a saját rangján kezelné a vendéglátós és szálloda szakmát. Ezért még sokat kell lobbizni. Mert ebben a mostani ellehetetlenített vállalkozói világban óriási verseny alakult ki, amit sokan az áron aluli értékesítéssel próbálnak kompenzálni. Ebbe a zsákutcába nem szabad bemenni, és ha valaki jól teszi a dolgát, talán nem is kényszerül. A Kikelet például saját kategóriájában a RevPAR és a TrevPAR tekintetében is évek óta a legjobb húsz között szerepel.

– Nem hátrány, ha egy vezető lankadatlanul a vendégek között mozog, szinte együtt él velük…

– Családommal a Kikelet Club Hotelben lakunk. Így számunkra ez nem munka vagy hivatás, hanem életforma. Sokan ennek csak a hátrányait látják, de mi ezt tényleg élvezzük. Ez persze nem lenne megvalósítható egy olyan biztos háttér nélkül, mint amit a feleségem jelent. Immár 35 éve a társam, nemcsak a magánéletben, hanem a szakmában is. Harmadik generációs vendéglátós: amit kitalálok, azt ő megvalósítja. Persze a munkatársak hozzáértése is nagyon fontos: megbecsülendő elkötelezettségük, érezniük kell, valódi csapattagok. Akadnak, akikkel már húsz éve együtt dolgozunk, a csapat felével legalább egy évtizede.

– Állandó kihívások, folyamatos építkezés, pezsgés közben mi jelent feltöltődést?

– Talán megdöbbentő: számunkra ez kikapcsolódás. Minden percünket leköti a munka és a terebélyes család összetartása. Ha mégis sikerül kiszakadni a hétköznapokból, akkor utazunk. Lehetőleg Bajorországba, és minden mennyiségben. Megkedveltük az ottani tájakat, a csodálatos levegőt és a helybélieket, akik folyton mosolyognak, kedvesek egymással és a hozzájuk betérőkkel. Mindezt magam is követendő példának tartom vendégként és vendéglátóként egyaránt. Persze gyűjtjük az ötleteket.
A Kikelet építészeti kialakításában, belső miliőjében egyértelműen a bajor hatás dominál. Megfogadtuk: a Calimbrában igyekszünk elszakadni ettől. Ezért csupán a well­ness­köz­pontban alakítottunk ki bajoros bárt. Főként a mi lelkünknek kellett, de a vendégek is szeretik. És persze muskátlik virítanak mindenütt. Az utolsó, tavaszi utunkról visszatérve feleségem az 500 tő alpesi fajta mellé még 300-at rendelt, nehogy kevésnek bizonyuljon...

– És mi lesz tíz év múlva?

– Ugyanez. Legfeljebb – remélem – bővül a család, és már az unokákat igyekszem megfertőzni mindezzel. A fiúk akkorra bizonyára jobban belefolynak a szakmai döntésekbe. Tudom, nem lesz könnyű a generációváltás, de együtt majd mindent megoldunk. Ráadásul tíz év múlva fut ki a szállodára felvett hitel, tehát már egy újabb kihíváson gondolkodhatunk. Édesapám talán 75 évesen bizonyult a legaktívabbnak. Szóval még majd húsz évem van, hogy a csúcson legyek.

 


 

PROFIL

Zene: Michael Booblie

Könyv: Szilvási Lajos regényei

Film, színész: Ösztön, Anthony Hopkins

Sport: úszás

Kedvenc étel: rántott falusi csirke újburgonyával

Kedvenc ital: száraz vörösbor (barrique)

 


 

Megosztás:

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás. A hozzászóláshoz