Útinapló

Szubjektíven Márai városáról

A lépten-nyomon magyar történelmi emlékeket mutató Kassáról nehéz lenne nem szubjektíven írni. Nekem különösen, mert édesapám ott látta meg a napvilágot.

Szerző: Szebeni Zsolt | Forrás: turizmus.com | 2014. október 16. csütörtök 14:44 nyomtatás

Egyetlen saroknyira attól a tértől, ahol ma leülhetne Márai Sándor szobrával szemben, hogy gondolatban elbeszélgessen kedvenc írójával, akivel nemcsak egy helyen születtek, de közvetlen kortársak is voltak.

Nekem nincs saját kötődésem se Kassához, se Máraihoz. Olyannyira, hogy nem is emlékeztem egyetlen gyerekkori látogatásom képeire. Most, felnőtt fejjel, összesen két napot ott töltve megértettem, hogy apám – bár családjával együtt, még gyerekként kitelepítették onnan – miért beszélt mindig elragadtatással a városról. Pedig a közel száz évvel ezelőtti Kassa biztosan nem volt olyan színes, látványos és élettel teli, mint a mai. Bizonyára sokat lendített rajta, hogy tavaly sok pénzt fordítottak a rendbetételére Európa Kulturális Fővárosaként (több alkalommal írtunk erről a Turizmus Panoráma hasábjain is), de a város kétségtelen bája ennél sokkal régebbi kell, hogy legyen.

 

 

Utcahossznyi sétatér

A belváros hangulatát meghatározó, utcahossznyi sétatérről fél évszázaddal ezelőtt tiltották ki az autókat, majd később a villamost is, hogy a Szent Erzsébet-dómtól elindulva, a zenélő szökőkutat megcsodálva, az Állami Színház mellett is elhaladva, kényelmesen sétálhassunk a Med Malina teraszáig, de akár tovább is, s a százszámra hívogató kávéházi asztalok valamelyikénél megpihenjünk. Egyetlen hasonló méretű magyarországi városnak sincs ilyen nyüzsgő, ilyen tágas, ennyi kávézót, éttermet kínáló tere, amit ilyen szépen rendben tartanak.

 

Turistaként otthon

A látványnál is fontosabb talán, hogy szó szerint otthon érezheti magát a magyar turista, amit a mai kassaiaknak köszönhetünk. Nem tudtunk úgy beülni étterembe, hogy a felszolgálók, hallva, hogy egymás közt magyarul beszélünk, ne váltottak volna azonnal a nyelvünkre. Volt, aki folyékonyan, volt, aki akadozva beszélt, s olyan is akad, aki „csak" odahívta magyarul tudó kollégáját, de mindegyikük kedves volt, segíteni akart, s esze ágába sem jutott, hogy pont azért legyen velünk barátságtalan, mert magyarul beszéltünk.

Márai várja a

Márai várja a "beszélgetőtársakat"

 

Véletlen, de megható élmény volt, amikor igazi turistaként a Rákóczi-kriptát keresve beléptünk a Szent Erzsébet-dómba, s ott éppen akkor magyar nyelvű misét tartottak a templomot zsúfolásig megtöltő hívőknek.


Árnyak és remények

Persze, szembe kell nézni azzal is, hogy apám szülőházának utcáját régen átnevezték Tordassyról Bacikovára (lehet, hogy szégyen, de egyik név sem mond nekem semmit). Nem lehet nem látni azt a palotát, ahol kihirdették a Benes-dekrétumot. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy a budapesti Vígszínház ikertestvé­ré­ben, a Kassai Állami Színházban csak akkor tartanak magyar nyelvű előadást, ha hivatalos vendégjátékon van ott egy társulat.

Mégis, nagyon szerethető a város. Egyrészt attól, hogy a szállodaportás is előveszi kevéske magyar tudását, pedig könnyebben boldogulnánk angolul, de ő kedves akar lenni. Másrészt pedig attól, hogy az utcák tiszták, rendezettek, a teraszok tele vannak vidáman iszogató kassai polgárokkal, mégsem nagyon látni részeget, pláne nem hajléktalant.

Lehet, hogy szerencsénk volt, lehet, hogy csak a tágan értelmezett belvárosban jártunk, de minket meggyőzött a város. Úgy érzem, évente egy hétvégét biztosan kitölt majd Kassa, előbb-utóbb nyitva találom a Márai-emlékszobát, bejutok a Rodostói-házban berendezett múzeumba, s persze, személyes tapasztalás útján listázom az éttermeket, hogy hol a legfinomabb a knédli meg a savanykás szalonnás káposzta, nem is beszélve a sörről...

Megosztás:

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás. A hozzászóláshoz