Benyhe Ildikó, a CongressLine Kft. egyik alapító tulajdonosa és ügyvezetője 40 év szakmai tapasztalattal, több száz nemzetközi kongresszussal és közel ezer további rendezvénnyel a háta mögött ma is ugyanolyan kíváncsian lép be egy szállodába vagy rendezvényhelyszínre, mint pályája elején. A MaReSz FLASHback Életműdíjával idén kitüntetett szakemberrel beszélgettünk szakmai életútjáról.
Tudatosan készült a rendezvényszervezői pályára?
Egyáltalán nem, az élet hozta így. Magyar–történelem szakos tanárként végeztem az ELTE-n. Még főiskolásként, gyógyszerész édesapám révén kerültem be segítőként egy nemzetközi tudományos rendezvény szervezésébe, majd nyaranta a hazai orvostudományi társaságokat összefogó MOTESZ-nél dolgoztam. Nagyon megtetszett ez a világ, így az államvizsga után elfogadtam az állásajánlatukat.
A rendszerváltás előtt a nemzetközi konferenciákat szervező volt MOTESZ csapattal az IPV Intercongresshez kerültem. Közben férjhez mentem fiatalon, és egy majd két kisgyermek mellett is folyamatosan dolgoztam. 1994-ben megpályáztam a Blagussnál a Molnár Gabriella által létrehozott kongresszusi részleg vezetését, itt lettem először részlegvezető.
Hogyan vezetett az út a saját cégig?
A Blagussnál kinevelődött mellettünk egy nagyon jó, elkötelezett fiatal nemzedék. Gabi nyugdíjba vonulása után azonban megváltozott a cég irányvonala, és hiányzott az általa teremtett támogató közeg. Ekkor döntöttünk úgy, hogy saját lábunkra állunk. 2007-ben alapítottuk meg a CongressLine-t, 2008-ra pedig teljesen összeállt az új csapat, és régi partnereink 80–90 százaléka is velünk tartott. Éppen akkor tört ki a pénzügyi válság, de szerencsénkre már voltak korábban elnyert nemzetközi rendezvényeink. Bebizonyosodott, hogy a szakmai találkozások iránti igény válság idején sem tűnik el.
A pandémia ennél is nagyobb próbatétel lehetett…
Az volt, ugyanakkor megtapasztalhattuk a saját erőnket is. Vezetőként ilyenkor tartást kell adni a csapatnak, és különösképpen támogatni azokat a kollégákat, akik kételkednek benne, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni. Az egyik tulajdonostársam a járvány elején azt mondta, számoljuk fel a céget. Én biztos voltam benne, hogy az igény megmarad, csak nekünk kell változnunk. Működött. Megrendelőink között sok az orvos, kutató és tudományos szakember, akiknek továbbra is szükségük volt a tudásmegosztásra. Pszichiátriai, agykutatási, műszaki és más konferenciákat sikerült átvinnünk online vagy hibrid térbe. Nagyon fontosnak bizonyult a négy évtized alatt kialakult beszállítói és alvállalkozói kör is: ők számíthattak ránk, mi pedig rájuk.

Főként orvosszakmai és tudományos kongresszusokra specializálódott cégük ma már nemcsak Magyarországon szervez rendezvényeket.
Hárman vagyunk tulajdonosok, Papp-Vid Melinda a másik ügyvezető igazgató, Vámos Sandra pedig New Yorkban él, és ott épített ki ügyfélkört. Így észak- és dél-amerikai rendezvényeket is szervezünk. A helyi ismeretet ottani partnerek, DMC-k biztosítják, a szakmai tudást és a finanszírozási konstrukciókat viszont mi adjuk hozzá. Jó kapcsolatokat ápolunk a globális gyógyszer- és műszeripari cégekkel, tudjuk, kik lehetnek egy-egy kongresszus szponzorai, és hogyan lehet velük tárgyalni. A nemzetközi kongresszusi piacon ugyanakkor óriáscégek működnek, amelyek hosszú távú szerződésekkel dolgoznak nagy szakmai szervezeteknek. Komoly a verseny, nekünk ebben a mezőnyben kell helytállnunk.
Közel ezer rendezvény, köztük több száz nemzetközi tudományos konferencia és kongresszus közül melyek maradtak a legemlékezetesebbek?
Sok ilyen van. Az 1986-os nemzetközi rákkongresszuson a Hungexpón 4600 delegált regisztrációját bízták rám, még számítógépek nélkül. Fiatal voltam, óriási élmény volt, hogy ekkora felelősséget kaptam, és sikerült helytállnom. Ráadásul nem sokkal Csernobil után jártunk, így az is kérdéses volt, hány külföldi résztvevő érkezik meg. 1992-ben egy 5–6 ezer fős immunológiai világkongresszust szerveztünk, akkor a délszláv háború okozott bizonytalanságot.
A méretében legnagyobb feladat a 2002-es, 11 ezer fős diabétesz témájú EASD kongresszus volt, amely máig a Magyarországon rendezett legnagyobb létszámú orvosi konferencia.
A dunai árvíz, a lezárások és a nyitónapra halasztott augusztus 20-i tűzijáték is nehezítette a szervezést. Szinte minden összefogott ellenünk, de sikerült. Talán a jövőre ismét Budapestre érkező diabétesz-kongresszus megdönti majd a létszámrekordot.
Mi változott a legtöbbet a szakmában negyven év alatt?
A technológia. Rengeteg folyamat automatizálható, minden gyorsabb és kevesebb emberi erőforrást igényel. Az emberi tényező viszont nem változott: a halogatás vagy a figyelmetlenség miatt ma is ugyanúgy többször kell valakivel egyeztetni.
Az Ön vezetői stílusa is alakult?
Nagyon sokat. Régebben erősebben kontrolláltam a folyamatokat, ma inkább delegálok. Minden projektnek van felelőse, aki önállóan dönt, a nagyobb kérdéseket pedig közösen beszéljük meg. A tárgyalástechnikáról is sokat tanultam: mire mindenki megvitatja, milyen színű legyen a póló, jöhet a több százmilliós technikai szerződés, amelyben már komoly döntéseket kell hozni.
Több mint húsz éve foglalkozik oktatással, mentorálással és utánpótlás-neveléssel. Milyennek látja a jövő generációit?
Folyamatosan tanulom őket. Rendszeresen fogadunk gyakornokokat, és keressük a szakma iránt valóban elkötelezett fiatalokat, de ez egyre nehezebb. Ma sokkal jobban védik a munka és a magánélet egyensúlyát. Ezzel nincs baj, de egy rendezvény időpontja adott: akkor kell dolgozni, amikor szükség van rá, akár hétvégén vagy este is. A turisztikai felsőoktatást, amelyben magam is tanítottam, túlságosan elméletinek látom. Sokszor az alapoktól kell kezdenünk: hiányosak az ismereteik Magyarország turisztikai kínálatáról, a helyszínekről, az ajánlatkérések értelmezéséről és az árakról. Az AI nem old meg mindent: alaptudás nélkül nehéz jól kérdezni. Szerintem a szakmát gyakorlati feladatokon keresztül, lépésről lépésre kell megtanulni. Így válhat valakiből később jó vezető.
A MaReSz alelnökeként több konkrét érdekképviseleti eredmény is kötődik Önhöz, köztük az orvosi és gyógyszerészeti rendezvények vendéglátási limitjének tavalyi jelentős emelése. Mely ügyeket tartja most a legfontosabbnak?
A Covid alatt különösen megmutatkozott az összefogás ereje: a turizmus szakmai szervezetei közösen tudtak fellépni például a munkaerő megtartását segítő támogatásért. Fontos számomra az etikus piaci működés és a rendezvényinfrastruktúra is. Kollégáimmal több kongresszusi központ tervezésében részt vettünk, köztük a Hungexpo fejlesztésében.
Ez nagy előrelépés, de továbbra is hiányzik Budapestről egy 3–4 ezer fős, jó közlekedési kapcsolatokkal rendelkező kongresszusi helyszín, vagy meg kell oldani a Hungexpo gyors és közvetlen elérhetőségét.
Az új rendezvényhelyszínek és szállodák tervezésébe pedig már az elején be kellene vonni a szakmát, különben könnyen születnek látványos, de a gyakorlatban alig használható terek.
Hogyan látja a női vezetők szerepét a rendezvényszakmában?
Rengeteg nő dolgozik ezen a területen, a MaReSz elnökségében azonban kevesen vagyunk. Örülnék, ha többen kerülnének döntési pozícióba.
Tapasztalatom szerint a nők gyakran kevésbé direkt módon közelítenek egy problémához, alaposabban körbejárják a döntéseket, a tárgyalások során pedig sokszor politikusabban fogalmaznak.
Ez a fajta megközelítés sokat hozzátehet egy hagyományosan inkább férfiak által meghatározott vezetői közeghez.
Egy ilyen pálya rengeteg utazással és feszített időszakkal jár. Mi jelentette a biztos hátországot?
Elsősorban a férjem. Közel negyven éve vagyunk házasok, még a főiskoláról ismerjük egymást. Ő is magyar–történelem szakos tanárként végzett, jelenleg iskolaigazgató. Jó házasság a mienk, hasonló az érdeklődésünk, sok kulturális és zenei programra járunk együtt. Mindig biztos hátországot jelentett: amikor a gyerekek kicsik voltak, nyáron ő volt velük, és kiváló főzőtudományával máig kényezteti a családot.
Hatvankét évesen még mindig ugyanazzal a lendülettel dolgozik?
Ma már kevesebbet utazom külföldre, belföldre viszont még ugyanannyit. A férjem időnként megkérdezi: „Muszáj ezt neked? Nem csinálhatná egy gyakornok?” Távol áll tőlem az elitista hozzáállás: tulajdonosként is elvégzem az összes feladatot, ami a szervezéshez szükséges, ha kell. A kíváncsiságom is a régi. Ha a férjemmel biciklizünk, ő az iskolákat figyeli, én a szállodákat. Egy rendezvényhelyszínre belépve automatikusan azt nézem, mekkora a terem, hány ember fér el benne.
De végső soron ez a szakma az emberekről szól. Aki nem szereti az embereket és a vendégeket, annak azt szoktam tanácsolni: vagy ne ezt a szakmát válassza, vagy találja meg azt a részét, ahol nem kell velük találkoznia.
Persze el is lehet olykor fáradni: év végére én is érzem, hogy szellemileg kicsit elfogytam.
Mit jelent Önnek ezen a hosszú pályán a FLASHback Életműdíj?
Meglepődtem, hogy ezúttal nekem kellett színpadra állnom, hiszen a MaReSz munkájában többnyire az előkészítők között vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem. Otthon ki is tettem a díjat egy méltó helyre. Különösen sokat jelent, mert általam oly nagyra tartott egykori főnököm és mentorom, Rubányi Pálné előtt is hasonló módon tisztelegtünk. Számomra ez az elismerés azt üzeni, hogy a kollégáim szerint én is hozzátettem valamit a szakmához. Lezárásnak azonban semmiképpen nem tekintem. Addig csinálom ezt a szakmát, amíg szeretem.
*
Interjúnk a Turizmus.com Magazin 2026. októberi számában jelent meg. Ha még nem előfizetőnk, itt rendelheti meg lapunkat.
KAPCSOLÓDÓ
Schrancz Andrea vezeti a MaReSz Rendezvényügynökség tagozatát
A vezetőváltás olyan időszakban történik, amikor a MaReSz és a teljes hazai rendezvényágazat is jelentős átalakulás előtt áll.
