Hogy indult a pályafutásod?

1977 augusztus elseje óta dolgozom a szállodaiparban. A családban senki nem foglalkozott ilyesmivel, de az unokáimat, gyerekeimet sem nagyon érdekli ez a munka. Egy véletlen folytán keveredtem ide: mivel nyelveket beszéltem, és semmi más nem érdekelt, így kerültem az idegenforgalmi főiskolára.

Milyen nyelveket tanultál?

Angolul meg németül, meg hát oroszul is. Az első munkahelyemen, a Sportszállóban pedig bekerültem egy olyan társaságba, ahol mindenki rengeteg nyelven beszélt, és akkor én is elkezdtem olaszul meg franciául tanulni.

Milyen beosztásban kezdtél?

Egy évig gyakornok, utána portás voltam. Nagyon sokszor éjszakásnak osztottak be, volt egy olyan szériám, hogy 31 napig voltam éjszakás pihenőnap nélkül. Utána katona lettem, leszerelés után pedig szerencsém volt, mert elkezdődött a Sportszálló átépítése, én pedig a Hungarhotels berkein belül átkerültem az éppen akkor nyíló 408 szobás Forum Hotelbe. Ez nyilván már egy más szint volt, egy nemzetközi sztenderdek alapján működő hotel. Először ott is portás voltam két évig, aztán lettem recepciós – jórészt megint csak éjszakás. Lehet, hogy a mai világban is jobb lenne, ha így lenne. Az ember betört, kialakult benne az alázat, a tisztelet, megtanulta elfogadni a hierarchiát. Aztán szép lassan elkezdtem felfelé lépegetni a ranglétrán: supervisor, assistant front office manager lettem, közben küldtek külföldre tréningekre, majd amikor Wolf Péter lett az igazgató, akkor kinevezett front office managernek. Később megkaptam mellé az értékesítési igazgatói pozíciót is. Igaz, olyan jól ment akkoriban a hotel, hogy nem is kellett értékesíteni. Ez volt a top szálloda akkor Budapesten, mindenfajta szempontból, és ott verték belém ezt a büszkeséget, meg a versenyszellemet, hogy a legjobbra kell törekedni, és mindenki mást le kell győzni. Húsz évig voltam ott, a legvégén igazgatóhelyettesi pozícióban.

Utána mozgalmasabb évek következtek...

2001-ben megnyílt a Corinthia Grand Hotel Royal, oda kerültem rooms divízió menedzsernek, később voltam megbízott igazgató két külföldi igazgató között, a végén igazgatóhelyettesként távoztam. Onnantól kezdve már az a korszak következett az életemben, hogy nem tanultam a munkahelyen, hanem én tanítottam a kollégákat. Utána kerültem az online fejlesztésekkel, szállodaüzemeltetéssel és tanácsadással foglalkozó ROMbrandthoz, ahol négy és fél évet töltöttem. Érkezett egy tanácsadói – pre-opening igazgatói – megkeresés a Continental Hotel fejlesztőjétől, Mazen Al Ramahitől. Akkor még csak a tervek voltak meg a mai Continental szálloda építésére. Tény, hogy a belső nagyon szépnek tűnt, de szkeptikus voltam az elhelyezkedés, a Dohány utca miatt. Aztán megpróbáltuk a közös munkát, nem vesztünk össze, a beruházó számos javaslatomat elfogadta. Tartottunk egy alapkőletételi ünnepséget 2009 márciusában – érdekes volt a munkagödörben kialakított színpad meg a szőnyeg –, és elkezdett a nevünk forogni a köztudatban. Először úgy gondoltam, hogy mire elkészül a beruházás, addigra találunk egy szállodaigazgatót. Aztán úgy alakult, hogy maradtam. Végül másfél év alatt elkészült a 272 szobás szálloda, és 2010. június 15-én megnyitottunk. Rövid idő alatt közel telt házat sikerült elérnünk, augusztusban már 92 százalékos volt a foglaltság. Ezek után már szinte rutinból jött a Prestige Hotel építése és megnyitása 2015-ben. A még 2026-ban nyitott Boutique Hotel (mai nevén Charm Hotel) integrációja így időszerűvé vált és megalakítottuk a Zeina Hotelst, amelynek a brand managere lettem.

Milyen vezetőnek tartod magad?

Én kevés embert rúgtam ki életemben, lelki problémákat okozott minden ilyen helyzet. Nagy hülyeségeket kellett csinálni valakinek ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőle. Sokan azt gondolják, hogy ez a munka nagyon stresszes. Pedig ki lehet alakítani olyan munkahelyi légkört, ahol minden rendesen működik, minden a helyén van, akkor ez a munka sem stresszes. A cég teljesítménye szempontjából sem jó, ha a cégnél állandó feszültség van.

Hogyan lehet ilyen légkört kialakítani?

Sokszor mondtam a kollégáknak, hogy túl sok időt töltünk el együtt a munkahelyen ahhoz, hogy ne élvezzük. Nálunk például a heti megbeszéléseken sokszor dőltünk a nevetéstől, volt, hogy rá kellett szóljak a többiekre, hogy maradjunk csöndben, mert a vendégek is hallják, milyen vidámak vagyunk. A problémákról azt gondolom, hogy akkor kell megoldani őket, amikor odaértünk, előtte fölösleges stresszelni rajtuk. El kell dönteni, mi az, ami fontos, és mi az, ami sürgős. Először az utóbbiakkal kell foglalkozni, utána lehet megoldani a többi problémát. Ha viszont meghozunk egy döntést, akkor nincs kecmec. A döntés után mindannyian beleállunk, egy darabig adunk kifutást, de ha szükséges, akkor módosítunk. Ugyanakkor az én személyiségem „kék”, tehát a számokból értek, az eredmény a lényeg. Folyamatosan figyeljük a versenytárs adatokat, és ha nem mi vagyunk az első helyen, akkor sem szabad emiatt leereszteni, hanem ki kell nyomozni, hogy min kell változtatni.

Hetven éves múltál, mit fogsz csinálni nyugdíjas éveidben?

Nem szakadok el teljesen a munkától, Mazen Al Ramahi tulajdonos és ügyvezető igazgató felkérésére személyes tanácsadóként támogatom a Zeina Hotels további fejlődését. Igyekszem közben lépést tartani a szállodaipari újdonságokkal, új technológiákkal, olyan dolgokkal, amelyekkel szerettem volna eddig is foglalkozni, csak nem volt rá időm.

Hogyan értettél szót a fiatalabb generáció tagjaival a munkahelyen?

Nem volt egyszerű, pedig a legjobb generációkutatók előadásait hallgatom. Főleg a covid óta a munkaidőm közel 80 százalékában HR-ügyekkel kellett foglalkozzak. Régen fel sem merült, hogy a kollégák tudják, ki mennyit keres, most előfordul, hogy szóvá teszik, miért nem egységes a béremelés. El kell nekik magyarázni, hogy nem mindenki végzi egyformán jól a munkáját. Nekem soha nem jutott eszembe, hogy bemenjek a főnökhöz, és több pénzt kérjek. Itt meg ez nap mint nap előfordult, miközben én órákon át ültem az Excel-tábla előtt, és igyekeztem mindenkinek korrektül beállítani a bérét.

Mivel tudtál feltöltődni?

Régen fociztam, de már jó ideje a kerékpározás és a túrázás ad feltöltődést. Néha biciklivel jártam munkába, a feleségemmel pedig több zarándokúton is voltunk Csíksomlyótól az El Caminóig. Csíksomlyóra évek óta rendszeresen visszajárunk. Utazni is imádok, éppen most készülünk Grúziába egy baráti társasággal. Szeretem az egzotikus helyeket, mert Európa legtöbb nevezetességét már láttam. Én szívesen beülök a legvadabb helyi kifőzdékbe is, ahová a helyiek járnak, egyáltalán nem zavarnak a szokatlan körülmények. Jártam már turistaként a többi között Mianmarban, Bolíviában, Peruban, Nepálban és Vietnámban is.

Mennyire fontos számodra a család?

Sajnos édesapámat 21 éves koromban elvesztettem, talán ezért is igyekszem minél több időt tölteni a két fiammal és a lányommal, valamint a négy fiúunokámmal és a kislány unokámmal. A srácok imádják a focit, együtt járok velük a Puskásba focimeccsre, meg biciklizni, de voltam velük AC/DC-koncerten is.

Visszatekintve milyennek látod a pályafutásod?

Úgy gondolom, hogy iszonyú szerencsés voltam világéletemben a munkában és a magánéletben is. Talán azért is, mert optimista, életszerető ember vagyok.

Interjúnk eredetileg a Turizmus.com Magazin 2026. július–augusztusi számában jelent meg. Ha szeretne előfizetni lapunkra, ezen a linken megteheti.

Állítsa be, hogy a Turizmus.com cikkeit az elsők között lássa a Google keresőben!