„Tudod, mi Gran Canaria gúnyneve? Granny Canaria” – reagált egyik barátom, amikor megtudta, hova készülök. A kissé lenéző szójáték mögött van némi igazság: a sziget régóta kedvelt téli menedékhelye az észak-európai nyugdíjasoknak, mert biztonságos, kényelmes és jól szervezett úti cél. De elég pár napot eltölteni itt, és kiderül, hogy Gran Canaria jóval több napfénynél és homokos strandoknál. 

Drámai vulkanikus tájak, zord hegyek, buja szurdokok, sűrű fenyvesek és sivatagos dűnék váltják egymást – mintha valaki egy egész kontinens földrajzát sűrítette volna össze erre a mindössze 50 kilométer átmérőjű, csaknem szabályosan kerek szigetre.

A sajátos klímát nagyon gyorsan megtapasztaltuk a saját bőrünkön. Délen örök nyár és homokos partok várják az utazókat, nem véletlenül itt alakult ki a nyüzsgő turistaövezet. A történelmi települések többsége viszont az északi oldalon fekszik, ahol az óceáni szelek és a sziget közepén magasodó hegyek több nedvességet tartanak meg. A hegyi utakról különösen jól látszott, hol torlódnak fel a felhők, és hol húzódik a természetes vízválasztó észak és dél között.

Dzsungeltúra a völgybe, királyság a föld alatt

Mivel a távolságok kicsik, az északi oldalon tett egynapos kirándulásokba több városka és látnivaló is könnyen felfűzhető.

A víz meghatározó Firgas életében, ahol a környékbeli forrásvizeket palackozzák. A település két csodálatos, lépcsős sétánya miatt vált turistalátványossá: az egyiken kaszkádszerűen csordogál lefelé a víz káprázatos azulejo csempékkel díszített padok és a sziget 21 önkormányzatának címerei között, a másik lépcsősor pedig színes kerámiaképeivel egyfajta vizuális térkép a Kanári-szigetek hét tagjáról.

Mi azonban kirándulni jöttünk ide, méghozzá a Firgast és a szemközti fennsíkon fekvő Moyát elválasztó mély szakadékba, ahol még fennmaradt az ősi babérerdő egy része. A zöld hegyoldalakra nyíló panorámával nem lehetett betelni, miközben leereszkedtünk a sziklás ösvényen a különleges természetvédelmi területként jegyzett Azuaje-völgybe. Az út mellett óriáskaktuszok őrködtek a virágzó vadnövények között, körülöttünk színes pillangók röpködtek, köztük a világon csak itt őshonos zöld csíkos fehérlepke (Euchloe grancanariensis). 

Ahogy egyre lejjebb értünk, úgy vált egyre bujábbá a növényzet és párásabbá a levegő, mintha egy dzsungelbe csöppentünk volna. A sziklás ösvény, a folyamatos lejtmenet és egy patakátkelés miatt is indokolt túracipőt húznia annak, aki ide kirándul. A szurdok bejáratánál már csak az egykori gyógyfürdő romos épülete emlékeztet a múlt század elejére, amikor a völgy ásványvizes forrásaival még gyógyító célpontként is vonzotta a látogatókat. 

A közeli Gáldar városka egy másfajta dzsungelfeelinggel hökkentett meg: a májusi Gáldar En Flor virágkiállításra kertekké alakult utcákon mesebeli óriáslovak, zöld tevék, sárga zsiráfok és rózsamintás tehenek bukkantak fel a színpompás növényi kompozíciókban. A gyorsan múló virágcsodákkal szemben a városháza udvarának falait szinte szétfeszíti a több mint 300 éves sárkányfa, amely fajtájának legöregebb példánya a szigeten, és mára a tetőn is túlnőtt. Az egyik vastag ágába egy női arcot karcoltak, hogy megtörjenek egy régi átkot. A helyi legenda szerint ugyanis egy boszorkánynak tartott füvesasszony lelke szállta meg a fát, miután életében annak vörös nedvét használta gyógyító szereiben.

A városközpont alatt húzódó Cueva Pintada Múzeum és Régészeti Park a spanyol hódítás előtti legfontosabb település maradványait rejti: Agáldar az őslakosok északi királyságának központja volt. A romok fölé épített pallókon végigsétálva beláthattuk az egész ásatást, eddig több mint 50 ház alapjait tárták fel a 6–16. századból. A lelőhely legnagyobb értékét, a színes geometrikus motívumokkal díszített festett barlangot azonban csak egy speciális üvegkamrába lépve lehetett megnézni. A guanchók gazdaságát és kultúráját olyan izgalmas tárgyak hozzák közelebb a múzeumban, mint a rekonstruált kör alakú házak, a míves családi pecsétnyomók és a pikáns, miniatűr termékenységi szobrok.

Szűzanya a fenyőágak között

Bár magyarul nem cseng túl jól Teror neve, ez a kisváros lett a kedvencem az út során. Éppen piacnapon érkeztünk, amikor a főtér és környéke külön életet élt: a standokon a vidék híres mandulás süteményei, chorizo kolbászok, méretes sajtkorongok és illatos fűszernövények kellették magukat, a helyi öregek egy hatalmas fa árnyékában üldögéltek, odébb a szemünk előtt préselték ki a cukornád levét szomjoltónak.

A teret uraló, a „Fenyő Szűzanya” tiszteletére épített bazilika mellett – ahonnan kiszűrődött a vasárnapi mise zümmögése – kereszt emlékezik meg arról, hogy a valaha itt állt fenyőfa ágai között 1481. szeptember 8-án megjelent a Szűzanya képe. Teror ezért fontos zarándokhelye a katolikusoknak, és a jelenés évfordulóján minden évben hatalmas felvonulással ünneplik itt az egész sziget védőszentjét.

A bazilikához vezető macskaköves főutcán sorfalat álló színes házak mívesen faragott erkélyei, faberakásos ajtói és díszes ablakkeretei árulkodnak egykori lakóik jómódjáról. Mint helyi idegenvezetőnktől, Guilllermo Bernaltól megtudtuk, a kanári fenyő annyira ellenálló, hogy még az erdőtüzek után is képes újra kihajtani a hamuból. Fája pedig olyan kemény és gyantás, hogy a belőle készült erkélyek, gerendák és bútorok évszázadokat is kibírnak különösebb kezelés nélkül.

Megint más karaktert mutatott a sziget északnyugati csücskében található Puerto de Las Nieves halászfalu kedves fehér-kék házaival, a föléjük magasodó „Isten ujja” sziklával és szélvédett öblével. Az egyik kikötői halétterem teraszán isteni halételeket ettünk az aznapi friss fogásból, miközben a Tenerifére induló kompokat és a kavicsos parton strandolókat figyeltük.

Szent helyek a hegyekben

A sziget belseje Gran Canaria újabb arcát tárta elénk. A közel kétezer méter magasra nyúló hegyvidék csúcsai felé közeledve a mandulafákat és gyümölcsültetvényeket előbb fenyvesek, majd zord sziklavonulatok és vulkanikus kráterek váltják fel. A szerpentin gyakran félelmetes szakadékok és magas sziklafalak között vezet – sofőrünk sportos vezetési technikájának köszönhetően az út végére egészen beleszédültem a látványba.

Tejeda fehér házaival festői hegyi falu, amelyen sajnos csak átrobogtunk, fölötte, 1560 méter magasan azonban a sziget egyik legszebb kilátóhelye várt bennünket. Az erdőkkel borított mély völgyek és kopár vulkáni hegyek között a távolban büszkén magasodott a sziget fenséges monolitja, a Roque Nublo bazaltszikla, a horizonton pedig a szomszédos sziget, Tenerife csúcsa, a Teide is felsejlett. Kicsit irigykedtünk a kilátó mellé épített Parador de Cruz de Tejeda szállóvendégeire, akik egyenesen a szabadtéri medencéből élvezhették ezt a pazar kilátást.

További hajtűkanyarok legyűrése után jutottunk el a nem kevésbé látványos Roque Bentayga sziklaalakzathoz, amelyet a guanchók a Roque Nublóhoz hasonlóan szent helyként tiszteltek. A Bentayga lábánál nemcsak rituálékat tartottak, hanem a nap és a hold járását, például a napéjegyenlőségeket is megfigyelték – csillagászati tudásukról részletesen mesél az itteni információs központ interaktív kiállítása. A központtól meredek ösvényen, körülbelül 20–25 perces kapaszkodással fel lehet jutni magához a monumentális sziklához is. A hőség és a tériszonyom miatt én csak az út feléig jutottam, de onnan is lélegzetelállító panoráma nyílt a környező zord vulkáni hegyvonulatokra, miközben csak a szél suttogása törte meg a csendet. A táj ma a Risco Caído és Gran Canaria szent hegyei nevű UNESCO világörökségi helyszín része. 

Megálló Amerika felé: Las Palmas

Az őslakosok békés szent helyei éles kontrasztban állnak az egész Kanári-szigetek legnagyobb városával, a vibráló, zajos Las Palmassal. A települést 1478-ban alapította a hódító kasztíliai csapatokat vezető Juan Rejón kapitány, napjainkban mintegy 380 ezren lakják.

A gyalogosan bejárható városmag két egymásba érő negyedét valaha a Guiniguada folyó választotta el egymástól. A hajdan kereskedők és módos polgárok lakta Triana elegáns sétálóutcáján nehéz volt ellenállni az üzletek és kávézók csábításának, ám amint átértünk a már kiszáradt folyó túlpartján fekvő Veguetába, hirtelen lelassult a város. A szűk, kanyargó utcák, faragott kőhomlokzatok és faerkélyes belső udvarok a gyarmati építészet mementói. 

Itt magasodik a fekete vulkáni kőből emelt, késő gótikus Szent Anna-székesegyház, körülötte elegáns, 16-17. századi épületekkel. A templom bejáratánál őrködő nyolc, zöldre festett kutyaszoborral természetesen mindenki le akart fotózkodni. Jelenlétük arra utal, hogy a krónikák szerint a Kanári-szigetek a spanyolok érkezése idején a területen élő nagy számú kutyáról – latinul canis – kapta a nevét. A katedrális toronykilátójába feltétlenül érdemes felliftezni, ugyanis csodálatos, 360 fokos panoráma tárul elénk Las Palmasra és az óceánra.

Kolumbusz Kristóf is felkereste első amerikai utazása során a lodzsás, belső udvarokkal tagolt egykori kormányzói házat, amely igazi építészeti mestermunka. A benne kialakított Casa de Colón múzeumban az óceáni áramlatokat és széljárásokat szemléletesen bemutató térképek segítségével azt is megtudtuk, miért vált Las Palmas az Újvilágba induló hajók állandó megálló- és átrakodóhelyévé. A felfedezések korát és a Kanári-szigetek amerikai kapcsolatait megidéző kiállításon különleges értéket képviselnek a 15. századból fennmaradt eredeti hajózási dokumentumok és navigációs eszközök. A legjobban mégis az a korhűen berendezett terem tetszett, amely olyan illúziót kelt, mintha egy hatalmas hajó gyomrába lépnénk.

Las Palmasban a városnézés után a három kilométer hosszú, széles, homokos Playa de las Canteras strandon élvezhetjük az óceánparti pihenést, a strand kiválóságát pedig az Európai Unió Kék Zászló minősítése is igazolja.

Ritka borok, régi szőlőfajták

Mivel Gran Canariát elkerülte az Európát letaroló filoxéravész, máig fennmaradtak a régi helyi szőlőfajták, így olyan borokat is kóstolhatunk – a helyi ízes sajtok kíséretében –, amelyekkel a szigeten kívül csak ritkán találkozni. A borászkodásnak ugyanaz a földrajzi és klimatikus változatosság kedvez, amely utazóként is izgalmassá teszi a szigetet, ezt két eltérő karakterű pincészetben mi is megtapasztalhattuk. 

A Las Palmas közelében található, 1995 óta működő Bodegas Mondalón családi borászatban a tulajdonos hölgy személyes hangulatú borkóstolón mesélt a meredek lejtőkön folyó hagyományos szőlőtermesztés küzdelmeiről és a borkészítésben megmutatkozó kísérletező kedvükről. A család a Los Hoyosban fekvő ültetvényeiről kézzel szüretelt szőlőkből készít kis tételben prémium minőségű vulkanikus borokat, amelyekkel több díjat is nyert. 

Ezzel szemben a 2017-ben alapított Bodega Bien de Altura a sziget magashegyi termőhelyein gazdálkodik, ahol a hűvösebb, párásabb klíma egészen más karaktert ad a boroknak, a pincészet célja pedig a nagyon öreg, akár száz évnél is idősebb tőkék és a helyi szőlőfajták megőrzése.

Sivatagi kaland

A Gran Canaria-i képeslapokon talán leggyakrabban feltűnő híres Maspalomas-dűnék a sziget legdélebbi csücskében fekszenek. A mintegy 400 hektáros különleges természetvédelmi terület nemcsak a Szaharával azonos szélességi körön fekvő sivatagot foglalja magába, hanem egy pálmaligetet és a vándormadarak pihenőhelyéül szolgáló La Charca lagúnát is, amelynek partján ottjártunkkor szürke gémet és kócsagot is láttunk.

A mozgó dűnék fennmaradásában létfontosságú szerepet játszik az őshonos balancón: ez a növény buckákat építve megfogja a homokot. A turisták számára kötelekkel kijelölt, 1,5–2,3 kilométer hosszú útvonalakról azért sem szabad letérni, illetve felmászni a homokdombokra, hogy ne tapossuk el a balancón fiatal hajtásait és talpunkkal ne hordjuk szét az invazív fajok magjait, amelyek kiszoríthatják az őshonos növényzetet – magyarázta idegenvezetőnk a sivatagi séta közben. A szabályok betartását nemcsak járőrök figyelték, Guilllermo természetvédőként maga is rendre rászólt azokra, akik egy jobb fotó kedvéért a kötelek mögé settenkedtek. A Playa del Inglés-i kilátóponttól csodás fényképeket lehet készíteni a területről, különösen naplementekor, amikor az aranyló fények kiemelik a szél formálta homokhullámokat. Ezt a programot ráadásul könnyű tengerparti fürdőzéssel összekötni, mivel a homokos strand közvetlenül a dűnék lábánál nyúlik el.

Mi kivételes helyzetben voltunk: szállásunk, az ötcsillagos Seaside Palm Beach ablakaiból közvetlenül a híres dűnékre láttunk. A házbejáráson azt is megtudtuk, hogy ötven évvel ezelőtt a sziget első dizájnhoteleként megnyílt szállodát a kezdetektől ugyanaz a német család tulajdonolja és irányítja. 

A 328 szobás resort többek között pálmafás kerttel, medencékkel, spa-részleggel, szaunaudvarral, mozgásprogramokkal, esténként élő zenével kényezteti vendégeit, nálam azonban a pazar reggeliválaszték és a tematikus vacsorák vitték el a pálmát. Az óceánpart, a homokos strand, a történelmi világítótorony, valamint az üzletekkel, éttermekkel és szórakozási lehetőségekkel teli sétány is néhány perc alatt elérhető a szállodából.

Napsütés egész évben

Gran Canaria mintegy 60 kilométernyi, fürdőzésre alkalmas partszakasszal büszkélkedhet, ennek körülbelül a fele a naposabb déli oldalon található. Itt az év akár 330 napján is süt a nap, a partvidék jelentős részét pedig a turisták számára kiépített üdülőövezetek foglalják el. 

Akik a tengerparton is a kiépített strand biztonságát és kényelmét keresik, azoknak jó választás lehet az El Perchel Beach Club és a hozzá tartozó apartmanhotel Santa Aguedában. Itt parkosított környezetben, napágyakkal, éttermi szolgáltatásokkal, kulturált öltözőkkel, tengerre néző kilátással emelik a fürdőzés élményét, és végtelenített medencéből bámulhatjuk az óceán hullámlovasait.

Mesterségesen kialakított, karibi hangulatú strandvilágot is láttunk: Anfi del Mar fehér homokos, pálmafás, védett öble sokak számára lehet vonzó. Puerto Rico sokemeletes, uniformizált házakkal sűrűn beépített üdülővárosa kevésbé illeszkedik az én ízlésemhez., ugyanakkor jól láthatóan megvan a maga közönsége. Aki kiszámítható napsütésre, könnyen elérhető szolgáltatásokra, nyüzsgő és szórakozásra hangolt nyaralásra vágyik, annak ezek a helyek pontosan ezt kínálják. 

Puerto Ricóban található egyébként Gran Canaria legnagyobb vízisport-központja is. Mi a Keep Sailing társaság egyik vitorlásával hajóztunk ki a nyílt vízre. Delfineket és ceteket sajnos nem láttunk, de a part menti táj, a nyaralóvárosok – köztük a „kis Velenceként” emlegetett Puerto de Mogán – és a végtelen óceán pásztázásával, valamint az útközben beiktatott fürdéssel szinte észrevétlenül eltelt a három óra, a sármos, jó fej kapitány pedig még a kormánykerékhez is odaengedett.

Gran Canaria, különösen Maspalomas és Playa del Inglés, évtizedek óta az európai LMBTQ-közösség egyik kedvelt úti célja, jelenlétük pedig a déli üdülőövezet turisztikai és szórakoztató világának természetes része. A Sala Scala Gran Canaria általunk is megtekintett vacsorashow-jában táncosok, akrobaták, énekesek és drag queenek idézik meg látványos formában a Kanári-szigetek történetét és büszkén vállalt sokszínűségét, a szünetekben pedig helyi fogásokból álló menüt tálalnak a vendégeknek.

Úgy jöttem el Gran Canariáról, hogy számomra egyértelműen visszavágyós úti cél maradt, ahol még bőven maradt felfedeznivaló. Aki ezek után is csak „Granny Canariának” nevezi, arról most már biztosan tudom: nem merészkedett messzebb a napágyaknál.

(Nyitókép: Tejeda falu a Roque Bentayga sziklával / Fotó: grancanaria.com)

Állítsa be, hogy a Turizmus.com cikkeit az elsők között lássa a Google keresőben!