Kérem a csontokat!

A római és középkori főúri udvarokban a csontokat az asztal alá dobálták, a kutyák pedig rögtön elropogtatták azokat, miközben a jóllakott gazdák a tóga, vagy az asztalterítő szélébe törölték a szájukat.

Az elkövetkező évszázadok alatt az ónkupát és a súlyos kerámiatálat felváltja az üvegpohár, a könnyű porcelán, az abroszt már kiegészíti a damasztszalvéta, a csont számára pedig külön félhold vagy kifli alakú tányérka szolgált.

A csontos tányér tehát nem csontból készül, hanem csontnak: porcelánból, üvegből, fémből, kerámiából, fajanszból gyártják ma is. Amikor hal volt ebédre vagy vacsorára, akkor a szálkát szintén külön tányérkára helyezték, amelyre többnyire ponty vagy nagy bajuszú harcsa – olykor kagyló vagy csiga – figyelmeztetett.

A csonttányér ma kuriózum, néhány gyűjtő vadászik rá megszállottan. A márkás, antik darabok természetesen értékesebbek, de a gyűjtők számára az értéket mégsem a gyár, a márka határozza meg, hanem motívumritkaságuk.

Ma is gyártanak csontos tányérokat a híres porcelán és fajansz manufaktúrákban, ám használni már díszebédeken sem szokták. Megmarad egy régi kor letűnt emlékének, mint a morzsaseprű, a gyufatartó vagy a mustáros tálka.

A kiállításról bővebben olvashat a múzeum honlapján.