Ilyen nincs, és mégis van – idegenvezetők mesélik
A Duna vízállása boldogít
– Hány méter mély itt a víz? – kérdezi a Lánchídon áthajtó városnéző buszban ülő okostojás turista.
„Nem mindegy neked" – gondolja magában az idegenvezető, de arcizma sem rándul, eszébe jut idősebb kollégáinak intelme: minden, egyébként indifferens kérdésre válaszolj valamit, hadd legyen boldog a turista, hogy lám, milyen jót kérdezett.
– 3 méter – válaszolja mosolyogva az idvez.
– És áradáskor? – folytatja a mindent tudni akaró öregúr.
– Akkor lehet akár 10 méter is, de akkor a nagy hajók, mint amilyennel önök is Budapestre érkeztek, nem tudnak kikötni, az utasok nem tudnak kiszállni a vízzel elöntött rakpartra. Ha most is áradna a Duna, akkor önök nem ülnének ezen a buszon – zárta le a témát az idvez.
(Idegenvezetőnk ösztönösen is jól válaszolt, mert a szállodahajók valóban nagyon nagy vízállásig átférnének a hidak alatt, tehát eljuthatnának Budapestig, de addigra már a hajózási tilalom miatt nem jöhetnek – tudtuk meg hozzáértő barátunktól – a szerk.)
Merre is van Kelet?
Persze, a turista akaratlanul is tud nehéz perceket okozni. Mint például annak az egyébként amerikai csoportnak a nagyon barátságos és igazán kulturáltan viselkedő tagjai, akik vallásuk szerint kelet-nyugati irányban alszanak. Azt kérték az idegenvezetőtől, hogy a szobáikban az ágyakat forgassák nekik kelet-nyugati irányba.
A Körszálló |
Fotó: Danubius Hotels |
Mi ebben a nagy ügy? – gondolhatná bárki, az egyik szobában megnézzük, mennyit kell fordítani az ágyon, a többiben már gyerekjáték megcsinálni ugyanazt. Csakhogy ez a csoport a Hotel Budapestben, becenevén a Körszállóban lakott....
Idegenvezetőnk szobáról szobára menve, egy iránytűvel a kezében – egy londiner segítségével – forgatta az ágyakat, hogy az amúgy alkoholt nem fogyasztó, így a vacsora után a bárban semmit nem költő vendégek korán nyugovóra térhessenek...
Ide nekünk a plovot!
A magyar konyha közel tíz napi élvezete után egy üzbég csoport tagjainak már rettenetesen hiányoztak az otthoni ízek. Annyira, hogy – az egyébként napokig tartó hazavonatozás előtt – a búcsúvacsora ürügyén a csoport férfitagjai bekéredzkedtek a szálláshelyükül szolgáló, kelet-magyarországi kis szálloda konyhájára, hadd főzzenek maguknak.
Nekiálltak a nemzeti ételük, a plov (máshol piláf) elkészítésének. Kellett hozzá bárányhús, sárgarépa, rizs, hagyma, kurkuma, sáfrány, római kömény, koriander és még mazsola is – a 80-as évek Magyarországán egyik másik fűszer beszerzése önmagában is kihívást jelentett. Képzeljük el azt a konyhát – szerencsére nem volt rajtuk kívül más vendég a szállodában –, ahol 15-20 lelkes férfiember tolongva, egy hatalmas üstben főzi az édeskés „rizseshúst".
A ház saját szakácsa végig ott volt, és figyelt, mondván, tanul valami újat. Ma már persze az utolsó munkanapja lenne ez, de akkor még azt sem tudták, mi fán terem majd a HACCP...
*
Ha Önnek is van egy jó sztorija a múltból, küldje el a blog@turizmus.com címre. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot a válogatásra annak érdekében, hogy csak hiteles és senki emlékét, vagy személyiségi jogait nem sértő történeteket közöljön.