Az MTDMSZ állásfoglalását terjedelmi okokból rövidítve, szakmai tartalmát változatlanul közöljük. – A szerk.

A Magyar Turisztikai Desztináció Menedzsment Szövetség állásfoglalása

Magyarország korszakhatárhoz érkezett. Amikor egy ország újragondolja, hogyan működjenek a közintézményei, hogyan (ne) folyjon (el) a közpénz, és kinek tartozzanak elszámolással a közfeladatot ellátó szervezetek, akkor ez alól a turizmus – a magyar gazdaság egyik legnagyobb foglalkoztatója és exportágazata – nem lehet kivétel. A turizmusban is rendszerváltásra van szükség: a diszkrecionális, központosított, elszámoltathatóság nélküli irányítási logikát törvényben garantált, plurális, alulról legitimált társirányításnak kell felváltania. Az MTDMSZ ebből a helyzetértékelésből kiindulva foglal állást a Turizmus.com hasábjain megjelent javaslattal kapcsolatban.

Az interjúban Princzinger Péter úgy véli, hogy átfogó turizmustörvényre nincs szükség, a térségi desztinációmenedzsment jogi keretei ma is kielégítőek, az országos desztinációmenedzsment-rendszer pedig a balatoni minta – vagyis központi ügynökségi szerződéssel felhatalmazott, részben alapítványi forrásból finanszírozott térségi szervezetek – kiterjesztésével felépíthető, akár úgy is, hogy a további tíz turisztikai térség szervezeteinek működtetését ugyanaz az alapítványi kör vállalja fel.

A javaslat megítélésekor az sem mellékes, hogy ki javasol. Az interjú alanya nem kívülről elemzi a rendszert, hanem annak közepéből ajánlja országos mintának a saját konstrukcióját. Princzinger Péter az MTSZA kuratóriumi elnöke; az interjúban bemutatott modell szerint ez az alapítvány finanszírozza a VisitBalaton365 működésének jelentős részét, és az interjú állítása szerint tulajdonosa is a térségi szervezetnek. Ugyanakkor ő a VisitBalaton365 Nonprofit Kft. ügyvezetője is, vagyis annak a szervezetnek a vezetője, amelyet a DMSZ-modell egyetlen működő példájaként állít elénk. Korábban az MTÜ egyik csúcsvezetője volt: fejlesztési, stratégiai majd általános vezérigazgató-helyettesként dolgozott annál az ügynökségnél, amelynek jogszabályi feladatkörébe tartozik a DMSZ-rendszer létrehozása, koordinációja és szakmai irányítása. Ezért a Balaton-modell országos kiterjesztésére tett javaslat nem független szakmai reformgondolat, hanem egy olyan szereplői kör ajánlata, amely a javasolt rendszerben egyszerre jelenne meg finanszírozóként, tulajdonosként, végrehajtóként és koordinációs pozícióra törekvő szereplőként.

Az MTDMSZ – mint az átfogó turizmustörvény előkészítését 25 szakmai szervezettel közösen elindító folyamat egyik kezdeményezője és a magyar desztinációmenedzsment-szervezetek országos képviselete – ezt a javaslatot határozottan elutasítja. Álláspontunk szerint a javaslat mögött tartalmilag nem a rendszerváltás igénye húzódik meg – épp ellenkezőleg: a 2016 után kiépített, központosított irányítási és forráselosztási pozíciók változatlan továbbvitele – új néven, országos léptékben. Nem új rendszer, hanem a régi rendszer új csomagolásban.

Amit a javaslat elhallgat: a 2016 utáni évtized mérlege

A jelenlegi jogi keretek kielégítő voltára hivatkozni csak úgy lehet, ha elhallgatjuk, mit hoztak létre ezek a keretek az elmúlt évtizedben. Márpedig a mérleg dokumentálható.

2016 előtt Magyarországon közel száz, alulról szerveződött helyi és térségi TDM-szervezet működött, amelyekben önkormányzatok, szolgáltatók és szakmai szereplők közösen láttak el desztinációs feladatokat. Az MTÜ megjelenésével, a 2016-os irányváltás után, épp akkor, amikor maga is tanulva az addig elkövetett hibákból, a TDM szervezeti rendszer megújulni készült, a hálózat elveszítette finanszírozási, intézményi és szakpolitikai hátterét, és néhány év alatt a töredékére zsugorodott. Helyére nem új desztinációs rendszer épült, hanem központosított fejlesztési és forráselosztási struktúra: a pénz, az adat, a márka és a döntés egyetlen intézményi körben összpontosult, a források odaítélése pedig nem normatív jogosultságon, hanem egyedi, diszkrecionális döntéseken alapult.

Ennek az évtizednek az eredménye az a helyzet, amelyet ma mindenki ismer: jelentős beruházási források kiosztása történt meg, de nem épült ki alulról legitim desztinációs hálózat, működési finanszírozás, intézményes szakmai részvétel, kölcsönös adatmegosztás és független teljesítménymérés. Az interjúban felkínált modell ennek a konstrukciónak nem a korrekciója, hanem a folytatása: ugyanaz a szerződéses-alapítványi architektúra, ugyanazokkal a szereplőkkel – immár mind a tizenegy turisztikai térségre kiterjesztve. Aki egy évtizeden át e keretek haszonélvezője volt, és most e keretek megőrzését ajánlja megoldásként, attól a szakma joggal kérdezi: a rendszer érdekét képviseli vagy a saját pozíciójáét?

Amiben egyetértünk – és ami ebből következik

Az interjú két állításával egyetértünk, és ezt fontos rögzíteni.

Egyetértünk abban, hogy egy törvény önmagában nem teremt működő desztinációmenedzsmentet. Ezt soha senki nem állította. A törvény nem szervezetet épít, hanem garanciát ad: azt rögzíti, hogy ki, milyen eljárásban, milyen legitimációval, milyen forrásból és milyen ellenőrzés mellett lát el turisztikai közfeladatot.

Egyetértünk abban is, hogy a turizmusfejlesztési hozzájárulás (TFH) meghatározott részét egy összetett szempontrendszert érvényesítő, normatív számítással garantált alapon kell a térségi és helyi desztinációmenedzsment-feladatokra visszaforgatni – ráadásul a jelenlegi törvényi előírásokkal szemben úgy, hogy abból minden térség részesüljön, amennyiben teljesítménye vagy stratégiai elképzelései alapján arra jogosult. Ez szó szerint megegyezik a szakmai oldal évek óta képviselt álláspontjával. Csakhogy ebből az állításból egyenesen következik az, amit az interjú tagad: normatív visszaforgatás, felcímkézett forrás és allokációs képlet kizárólag jogalkotással hozható létre. Aki közpénz-alapú normatívát javasol, az törvényt javasol – akkor is, ha ezt nem mondja ki.

Ez az interjú legfontosabb önellentmondása. Az érvelés szerint a jogi keretek kielégítőek, miközben a szerző maga javasol TFH-felcímkézést, normatív allokációs képletet, kötelezően intézményesített országos koordinációt és a helyi TDM-szerepek szabályozását. Ez négy jogalkotási feladat. A vita tehát nem arról szól, hogy kell-e szabályozás. Arról szól, hogy a szabályozás kinek adjon jogot: egy plurális, akkreditált, alulról legitimált intézményrendszernek – vagy egyetlen szervezeti körnek. Az eddigi rendszerben pozícióhoz jutott szereplők a törvényt nem általában nem akarják. Azt a törvényt nem akarják, amely eljárást, nyilvánosságot, összeférhetetlenséget, mérést és jogorvoslatot hozna. Nem a turizmustörvénytől tartanak. Az elszámoltathatóságtól.

A javasolt konstrukció négy szerkezeti hibája

1. A szerződés nem garancia, hanem függés

A javaslat alapja, hogy a térségi mandátumot központi ügynökségi szerződés alapozza meg, és ennek más térségben sincs jogi akadálya. Ez formálisan igaz – és éppen ez a probléma. A szerződés egyoldalúan felmondható, újratárgyalható, feltételekhez köthető; nem jogot alapoz meg, hanem függést. Nem nyilvános versenyeztetésen, nem akkreditáción és nem a térség szereplőinek döntésén alapul, hanem két szervezet megállapodásán. Az a rendszer, amelyben egy térség turisztikai irányításának léte egy központi szervezet diszkrecionális szerződési hajlandóságától függ, nem intézményrendszer, hanem „kegyviszony”.

A kérdés soha nem az, hogy egy szerződés megköthető-e. A kérdés az, hogy milyen eljárás során, milyen versenyben, milyen helyi legitimációval, milyen időtávra, milyen összeférhetetlenségi szabályok és milyen jogorvoslat mellett. Aki ezeket a kérdéseket megkerüli, az nem desztinációmenedzsmentet épít. Az pozíciót véd.

2. A legitimáció iránya fordított

A javaslatban a térségi szervezet a főszereplő, amelyet felülről hoznak létre, a helyi szereplők – önkormányzatok, szolgáltatók, működő TDM-szervezetek – szerepét pedig utóbb kell megtalálni és szabályozni. Ez a desztinációmenedzsment logikájának megfordítása. A vendég a helyi desztinációba érkezik; a szolgáltató ott működik; az önkormányzat ott dönt közterületről, mobilitásról, rendezvényről és idegenforgalmi adóról; a lakosság ott él együtt a turizmussal. A térségi szervezet ott és annyiban legitim, ahol és amennyiben a helyi szereplők közös szervezeteként, általuk létrehozva és kontrollálva működik.

A felülről kijelölt térségi szervezet, amely utólag vonja be a helyi szereplőket, ugyanazt a logikát termeli újra, amely az alulról épült TDM-rendszert leépítette. Ez nem technikai részlet, hanem hatalmi kérdés: az új intézményrendszer és a régi logika átmentése közötti különbség pontosan itt húzódik. Akik a helyi szint lebontásában szereztek gyakorlatot, most a helyi szint gyámság alá helyezését ajánlják megoldásként.

3. Egy szervezet – minden funkció

A javaslat szerint ugyanaz az alapítványi kör lenne egyszerre a térségi szervezetek tulajdonosa, társfinanszírozója és működtetője, valamint az országos kiterjesztés gazdája – miközben ugyanez a kör a szakmai oldal képviseletének igényével is fellép. A modern közpénzügyi governance első szabálya a funkciószétválasztás: aki forrást oszt, ne legyen kedvezményezett; aki végrehajt, ne ellenőrizze saját magát; aki tulajdonol, ne akkreditálja önmagát. A javasolt konstrukció ezek mindegyikét sérti. Egy alapítványi kuratórium nem azonos a magyar turisztikai szakmával. Egy forrásokat kezelő közvetítő nem lehet egyszerre a rendszer haszonélvezője és semleges gazdája. 

4. A működő modell érve megfordítva igaz

A Balatonon dolgozó szakemberek munkájának értékeit nem vitatjuk. De egy modell nem attól válik országos mintává, hogy egyetlen térségben – kivételes forráskoncentráció és egyedi szerződéses helyzet mellett – működik. Attól válik azzá, ha kiállja a nyilvános akkreditáció, az összeférhetetlenségi vizsgálat, a helyi legitimáció, a normatív finanszírozás és a független teljesítménymérés próbáját. Erre a próbára a javaslat nem vállalkozik. Pedig egy valóban működőképes modellnek éppen ez állna érdekében – hacsak a modell működőképessége nem éppen a próba hiányán múlik.

A finanszírozás: a szolgáltatók pénze minimum vitathatóan lehet irányítási forrás

Külön kell szólni a javasolt finanszírozási modell alapítványi lábáról. A hatályos szabályozás szerint a SZÉP-kártya elfogadásáért a szolgáltatókra terhelt költség meghatározott hányada a Magyar Turisztikai Szövetség Alapítványhoz kerül. Ez a forrás tehát nem szakmai adomány és nem saját bevétel: a magyar turisztikai szolgáltatók – éttermek, szálláshelyek, fürdők, attrakciók – kötelezően viselt költsége, amely rendeleti úton, a szolgáltatók megkérdezése nélkül vált egy magánalapítvány bevételévé.

Az MTDMSZ álláspontja egyértelmű: minimum vitatható, hogy a szolgáltatói költségekből képzett alapítványi forrás a magyar turizmusirányítás finanszírozási bázisa lehet-e, az pedig végképp minimum megvitatandó, hogy megalapozhat-e térségi mandátumokat. A turisztikai közfeladatok finanszírozására a turizmusfejlesztési hozzájárulás, a központi költségvetés és a szakma által javasolt törvényben rögzített közfeladat-finanszírozási rendszer szolgál – nyilvános számítási módszerrel, többéves kiszámíthatósággal, teljesítménymutatókkal és független ellenőrzéssel. Az a modell, amelyben a szolgáltatók kötelező befizetéseiből felépült pénzügyi központ (alapítvány) utóbb maga jelentkezik a szolgáltatók országos képviseletére és térségi irányítására, nem partnerség. Az elvonás.

Az Állami Számvevőszék nyilvános jelentése szerint az alapítvány 2022. évi beszámolójának kiegészítő melléklete nem tartalmazta a támogatási program keretében kapott, folyósított és elszámolt összegek bemutatását. Az alapítvány közpénzjellegű forrásfelhasználásával kapcsolatban ezen túl az elmúlt években ismétlődően merültek fel a nyilvánosságban a hasznosulást és az arányosságot érintő, máig megnyugtatóan meg nem válaszolt kérdések. Egy ilyen átláthatósági előzményekkel rendelkező konstrukció országos kiterjesztése a közpénzügyi kontroll szempontjából nem előrelépés lenne, hanem a kockázat megtizenegyszerezése. (...)

Az alternatíva az asztalon van

Az MTDMSZ nemcsak kritikát fogalmaz meg, alternatívát is kínál. A 25 szakmai szervezet részvételével zajló törvény-előkészítő munka governance-munkacsoportja jelenleg dolgozik a magyar turizmus autonóm pillérekre épülő társirányítási rendszerének részletes javaslatán, amely az állam stratégiai és közjogi kompetenciáinak megtartása mellett:

• a helyi DMO-t/TDM-et teszi a desztinációs rendszer törvényben elismert alapegységévé, közvetlen, többéves normatív finanszírozással;
• a térségi DMO-t/TDM-et a helyi DMO-k/TDM-ek által létrehozott, tulajdonolt és kontrollált közös szervezetként határozza meg;
• a szakmai oldal (szakmai szervezetek) képviseletét akkreditált, reprezentatív szervezetek autonóm fórumára bízza – állami vagy alapítványi gyámkodás nélkül;
• a stratégiai döntéseket összetett legitimációhoz köti, amelyben sem az állami, sem a szakmai, sem a desztinációs oldal nem dönthet egyoldalúan;
• a teljes rendszert kölcsönös adatmegosztás, nyilvános beszámolás, független teljesítményértékelés, összeférhetetlenségi szabályok és jogorvoslat védi.

Függetlenül attól, hogy a szakmai egyeztetés még folyik, annyi már biztosan állítható, hogy ebben a rendszerben a VisitBalaton365-nek is van helye: akkreditált, a balatoni helyi szereplők által tulajdonolt és kontrollált térségi desztinációmenedzsment szervezetként, nyilvános, normatív finanszírozással. Ha a szervezet teljesítménye valóban olyan, amilyennek az interjú bemutatja, akkor ettől a próbától nincs mit tartania. Ha viszont a modell csak összeférhetetlenségi vizsgálat, helyi legitimáció és független mérés nélkül életképes, akkor nem modell, hanem privilégium. (....)

A törvényi szabályozás egyébként sem magyar „különcség”, hanem a közvetlen környezetünkben az európai normalitás. Ausztriában valamennyi tartomány saját turizmustörvény alapján, törvényben rögzített tagsági és hozzájárulási rendszerrel működteti turisztikai szervezeteit. Horvátország 2020-ban hatályba lépett törvényben szabályozta újra a turisztikai közösségek háromszintű rendszerét és a turisztikai díj normatív felosztását. Szlovénia külön törvényben rendezi a turizmusfejlesztés ösztönzését és a helyi turisztikai közfeladatokat, Franciaországban pedig a Code du tourisme kodifikálja a turizmus működési kereteit. És ez csak néhány kiragadott példa sok közül. Reméljük, rövid időn belül hazánk is az egyike lesz az előző felsorolásban szereplő országoknak – írta a Magyar Turisztikai Desztináció Menedzsment Szövetség elnöksége lapunkhoz eljuttatott állásfoglalásában. 

(Nyitókép: Balaton-part Zamárdinál / Fotó: 123rf.com)

Állítsa be, hogy a Turizmus.com cikkeit az elsők között lássa a Google keresőben!