Bár a legtöbben egzotikus üdülőhelyként azonosítják Mauritiust, a több száz éves francia és brit gyarmatosítás eredményeként kialakult társadalom színessége, az ország történelme olyannyira egyedi, hogy megéri mélyebben elmerülni benne, s erre több helyszínen is lehetőségünk nyílt ottjártunkkor. 

A sziget belsejének és dél-nyugati oldalának látnivalóiról írt korábbi cikkünkben már szót ejtettünk a mindent eluraló cukornádültetvényekről, így hát nincs abban semmi meglepő, hogy egy egész múzeumot is szenteltek a témának.

Gyárból lett múzeum, avagy minden a cukorról 

Az egykori Beau Plan cukorgyárból kialakított L'Aventure du Sucre (Cukorkaland) Pamplemousses-ban alighanem Mauritius egyik legérdekesebb múzeuma. Az interaktív kiállítás nem csak azt meséli el, hogyan lett a ritka és drága, eredetileg a patikáriusok által árusított cukorból hétköznapi ipari háztartási termék. Az ország történelmével elválaszthatatlanul összefonódott cukoripar fejlődése (és árnyoldalai) mellett megemlékezik a rabszolgaságról és a rumkereskedelemről is. 

A kétszáz évnyi működés után, 1999-ben bezárt cukorgyár falai között a régi gépek nagy része ma is az eredeti helyén áll, a hatalmas nádzúzó malmok, vaskos orgonákra emlékeztető lepárlók és gőzgépek között sétálva eltörpül az ember. Videók, interaktív bemutatók, kvízjátékok ismertetnek meg a bonyolult folyamat lépéseivel, hogyan nyerik ki a nádból az édes levet, majd készítenek abból szilárd cukrot. A kijáratnál egy autentikus uszály „várakozik” a rakomány bepakolására. 

Mi itthon leginkább csak a fehér kristály- és a barna nádcukrot használjuk, egy mauritiusi viszont sokkal színesebb palettáról válogathat, attól függően, hogy éppen mit készít. A múzeumlátogatás végén mi sem tudtunk ellenállni az édes bűnbeesésnek, a belépőjegy árában foglalt kóstolón számos cukorfajtát ízlelhettünk meg, a fehértől a melaszon át a szinte fekete, nedves és tapadós állagú muscovadóig, majd ezt még egy rumkóstolóval tetéztük. 

Mauritius a brit birodalom legnagyobb cukorgyarmata volt, 1855-re innen származott a világ cukortermelésének 7 százaléka. És hogy kiknek köszönthető a cukornagyhatalom felépítése, arról Port Louisban, az Aapravasi Ghaton tudhatunk meg többet.

Világörökség: ahol a bevándorlók partra szálltak 

Az UNESCO világörökségi listáján szereplő Aapravashi Ghat az a hely a szigetország fővárosában, Port Louisban, ahol a bevándorlók egykor partra szálltak és átestek a hosszadalmas beléptetési procedúrán. 

A francia gyarmatosítókat váltó britek Mauritiust szemelték ki „nagy kísérletük” első helyszínéül, hogy megpróbálják lecserélni a rabszolgákat fizetett munkaerőre. A kísérlet sikerrel járt, így végül 1835 elején – a brit gyarmatok közül egyébként utolsóként – itt is eltörölték a rabszolgaságot. A kieső munkáskezek pótlására 1920-ig több mint 460 ezer bevándorló hajózott be a szigetre, túlnyomó részt Indiából, becslések szerint az ő leszármazottaik adják a mai Mauritius lakosságának 70 százalékát, de Kínából, Délkelet-Ázsiából, Madagaszkárról és Kelet-Afrikából is jöttek, hogy munkát vállaljanak a cukornádültetvényeken.

Az Aapravasi Ghat látványában csalódhat a világörökség-vadász turista: a bevándorlási állomás hajdani épületeiből kevés maradt fenn, azok egy része is romos, de az itteni kiállítás lépésről lépésre bemutatja, hogyan fogadták a migránsokat, ellenőrizték és várakoztatták őket a bebocsátás előtt – mindezt eredeti dokumentumokkal, fotókkal illusztrálva. A legmegrendítőbb az érkezők fekete-fehér portréival kirakott falnál szembesülni azokkal a különböző kontinensekről származó férfiakkal és nőkkel, fiatalokkal és idősekkel, akik kemény munkájukkal utóbb felépítették ezt az országot. 

Street food túra Port Louisban 

A helyiek, akikkel találkoztunk az utazásunk során, mind büszkén beszéltek Mauritius kulturális sokszínűségéről, a különböző etnikumok és vallások békés egymás mellett éléséről, aminek eredményeként az itt megtelepedett népek, indiaiak, kínaiak, az európai és afrikai felmenőkkel rendelkező kreolok szép lassan egy nemzetté olvadtak. Alighanem ebből fakad, hogy a mauritiusiak természetüknél fogva roppant toleránsak és vendégszeretőek. Franciául mindenki beszél, és a legtöbben az angollal is elboldogulnak, így könnyű helyzetben van az utazó. 

Ebből a kulturális olvasztótégelyből gasztronómia örömök sokasága fakad és a főváros megismerésének is az a legélvezetesebb módja, ha a városnézést összekötjük a különböző konyhák változatos ízeinek kóstolgatásával. A Taste Buddies utazási irodától érkezett helyi idegenvezetőnk, Rudi például kínai felmenőkkel rendelkezik, esténként egy bárban zenél, eredeti szakmáját tekintve pedig séf, így a legautentikusabb kísérővel vethettük bele magunkat a helyi street foodok világába. Átvágva a kikötőn, és a szép francia és brit koloniális épületeket felvonultató városközponton, a pár utcára lévő etnikai negyedekben már a dél-kelet ázsiai országokban megszokott hangok és illatok érzéki kavalkádja csapott mellbe. 

Rudi az ételeken keresztül mesélte el a sziget és lakóinak történetét, miközben az utcai árusoknál meg-megállva indiai, kínai és kreol ételeket kóstolgattunk. Megfigyeltem, ahol hosszú sor kígyózik, ott szinte bizonyosan a legnépszerűbb utcai ételt, az igen laktató dhall purit sütik frissen: tésztája a sós palacsintáéval rokon, de sárga- vagy csicseriborsó lisztjével készül, fűszeres curry tölteléket kap és paradicsomos szósszal öntik nyakon. Curryt egyébként Mauritiuson bármiből készítenek, akár banánból is, amire a szigeten termő ötféle banán közül – Rudi elmondása szerint – a Lady finger nevű a legalkalmasabb.

Az óvárosban gyakorlatilag egymást érik a kifőzdék, ahol ízletes sült tésztás ételek és boulettes (zöldséges és húsos gőzgombócok) széles választékából lehet jól lakni, sok mozgóárus a fűszeres töltelékű tésztabatyut, a samosát kínálja. A legmeghökkentőbb ízpárosítás, amit az utcán kóstoltunk, a savanykás kínai guava gyümölcs volt sóval és chilivel meghintve, ami nagy melegben állítólag kiváló frissítő. 

Finom kekszekért a kínai negyedbe érdemes menni, amely ezernyi kis üzlete mellett óriás kortárs falfestményeivel is hívogat. A manga rajongóinak kötelező zarándokhely az itteni Venpin utca, ahol egy QR-kód letöltése után a kiterjesztett virtuális valóság segítségével mobilunk kijelzőjén életre kelnek a házfalakra akciópózban felfestett, nagy szemű rajzfilmfigurák– a kihelyezett réztábla szerint 2023-ban ez volt ez a világ legnagyobb 3D-s utcaművészeti projektje. 

A város esszenciája azonban kétségtelenül a nyüzsgő Központi Piac, amely jó beszerzőhelye a szuveníreknek és a mauritiusi fűszereknek is, köztük a csokorban és szálanként is árusított, bódító illatú vaníliának, ami a sziget egyik legkurrensebb terméke. Feltétlenül ajánlom megkóstolni a piaci tejkimérésben árusított népszerű vaníliás, jeges aloudát is, ez a milkshake helyi változata tápiókagyöngyökkel felturbózva. 

Egy prominens dinasztia története 

Amikor a dán John-Jacob Wiehe 1792-ben Isle de France-ra (Mauritius korábbi neve) érkezett, majd beházasodott a sziget egyik legrégebbi francia családjába, aligha sejtette, hogy leszármazottai kiskastélya a 21. század elején turistalátványosság, birtokuk pedig iskolapéldája lesz a diverzifikált gazdálkodásnak. A Mapouban található Labourdonnais-birtok későbbi ura, Christian W. Wiehe által 1859-ben építtetett kétszintes villa tökéletes szimmetriájával, széles, oszlopos faverandájával a koloniális építészet legszebb példája a szigeten. Első benyomásra mintha csak az Elfújta a szélből Scarlett O’Hara otthona bukkanna elénk az árnyas allé végén. Az épület ugyan kő alapzatra, de 90 százalékban tikfából épült. 

A Château de Labourdonnais-ban látható kiállítás a dinasztia történetéről és rangos társadalmi pozícióikról mesél (parlamenti képviselőt és püspököt is adtak az országnak), a gyönyörű előcsarnok, a viktoriánus bútorokkal berendezett étkező, nappali és hálószoba hűen árulkodik korabeli életformájukról. A házhoz tartozó burjánzó kertekben a Mauritiuson termő összes, mintegy 50 fajta mangófát, fűszernövényeket és különböző egzotikus gyümölcsöket termő fákat lehet felfedezni. A látogatás a kóstolóbárban ért véget, ahol a család üzemeiben készült gyümölcsleveket, zseléket, rumokat ízlelgethettük kedvünkre, de fine dining étterme is figyelemre méltó. A történelmi örökség legújabb hasznosításaként a régi üvegházakat kellemes, árnyas bevásárlóutcává alakították, ahol a látogató vendéglátóhelyek és üzletek sorában költheti a pénzét. 

Mauritiusra a legtöbben mégsem a történelmi látnivalók, hanem a gyönyörűen kiépült üdülőközpontok, a fehérhomokos, meleg vizű tengerpartok miatt érkeznek. Csendes lagúnáival és az azokat körülölelő korallzátonyokkal, a főszigetet kísérő kisebb, lakatlan szigetekkel nagyszerű lehetőségeket kínál a sznorkelezésre és a búvárkodásra az India-óceánban. A legtöbb strand a szigetország északi partjainál található, míg a szelesebb déli partok a szörfösök kedvelt terepe.

Óriási kultusza van a több mint 350 éve kihalt dodónak

Az egyik mellékszigetre, Ile d’Ambre-ra mi is áthajóztunk. Az eredeti program kajakozást ígért a partjait szegélyező mangroveerdőkben és túrázást a szigeten, előbbiről sajnos az erősebb hullámverés miatt le kellett mondanunk. Ile d’Ambre-nak sincs állandó lakója, jelölt ösvényeken lehet bebarangolni az itteni nemzeti parkot, felfedezve az őshonos növényeket, s ha úgy tartja kedvünk, sznorkelezhetünk és piknikezhetünk a természet lágy ölén. 

Túravezetőnk külön hangsúlyozta annak jelentőségét, hogy Mauritius ikonikus nagymadarát, a dodót ezen a szigeten látták utoljára, 1662-ben. Kihalt állatnak sehol nincs akkora kultusza, mint a dodónak. Ez a kövérkés, röpképtelen, totyogó madár ma is ott van mindenhol: Mauritius címerében, éttermek és turistahelyek viselik a nevét, szobrai állnak a közterületeken, a szuvenírboltokban pedig minden formában kaphatók dodófigurák. Néhány éve felcsillant a remény a feltámasztására, amerikai tudósok már dolgoznak rajta, hogy az Ile d’Ambre szigeten fellelt DNS-mintákból újraklónozzák a kultikus madarat. 

Egzotikus üdülőhely tömegturizmus nélkül

Mauritiuson az 1970-es években indult el a turizmus, akkortól kezdték a cukorgyártásból származó profitot a szolgáltatóipar fejlesztésébe, szállodák építésébe visszaforgatni. Az ágazat GDP-hez való hozzájárulása 2019-ben meghaladta a 19 százalékot, de a covid következményei miatt 2021-ben 5 százalék alá esett vissza. A növekedés lassan indult újra, 2023-ban még mindig csak a GDP 9 százalékát adta a turizmus és összesen 1,57 millió turista érkezett a szigetre, messze nem kell tehát a tömegturizmustól tartania annak, aki ide utazik. 

Ellenben remek, a legmagasabb igényeket is kielégítő szállodák várják a vendégeket, és nem csak nemzetközi márkák, hanem helyiek is. Ilyen például a C Resorts legfiatalabb egysége, a rusztikus luxussal dizájn jegyében berendezett C Mauritius a sziget keleti oldalán, az óceánparton hosszan elnyúló stranddal és saját lagúnával. Aki még inkább lokális élményekre vágyik, annak az északi oldalon található Zilwa Attitude Hôtelt ajánljuk. 

A helyi hagyományokra nagymértékben támaszkodva az egész üdülőszállodát úgy alakították ki, hogy a vendég igazi szigetlakónak érezze magát a Zilwa szó (kreolul: szigetlakó) jelentésének megfelelően. A gyerekbarát hotelnek van egy idilli, aprócska magánszigete is, ahova komppal viszik át a vendégeket, például egy kreol grillebédre. 

Az óceáni szigetekre jellemző, hogy komótosabb tempóban zajlik az élet, s ez éppen ideális arra, hogy Mauritiuson egy abszolút pihentető és minden érzékszervünkre ható nyaralásban legyen részük. 

(Nyitókép: A piros tetejű Notre-Dame Auxiliatrice de Cap katolikus templom népszerű fotópont / Kép: MTPA)

Köszönjük az utat a Mauritiusi Turisztikai Promóciós Hivatalnak (MTPA) és magyarországi képviseletének!

Állítsa be, hogy a Turizmus.com cikkeit az elsők között lássa a Google keresőben!