Biztonságos-e most turistáskodni a Föld legváltozatosabb élővilágú országában?

Ecuadorba érkezésem másnapján, január 7-én meglépett az egyik legszigorúbban őrzött, guayaquili börtönből az ország leghírhedtebb bandvezére, Adolfo Macías Villamar, ismertebb nevén „Fito", majd másnap gyakorlatilag lángba borult az ország. Daniel Noba elnök hatvan napos szükségállapotot és éjszakai kijárási tilalmat vezetett be, miután – egy rövid nyugalmi időszak után – ismét a mindennapok része lett a hatóságok és a drogbandák közötti háború a közterületeken.

Fito szökését újabb 40 bandavezér meglépése követte egy riobambai börtönből, így az idő múlásával a helyzet nem lenyugodni, inkább eszkalálódni látszott, a tömegközlekedés sok helyütt leállt, a boltok pánikszerűen bezártak, a turisták menekültek. (Az ottani vészhelyre reagálva a magyar Konzuli Szolgálat Ecuador teljes területét a kiemelt biztonsági kockázatot rejtő, csak halaszthatatlan utazásra javasolt területek közé sorolta át, amely jelenleg is érvényben van – a Szerk.)

Quito város – fentről minden békés

Fotó: Molnár Péter

Mindezzel a helyszínen csupán a hírekből és az otthonról érkező aggódó üzenetekből értesültem. Aznap egy kissé átverős, de összességében tanulságos esőerdőtúrán vettem részt piranhahorgászattal (nem fogtunk semmit), helyi közösség meglátogatásával (épp nem voltak ott) és vadállatlessel (képeken mutatták).

Visszatérve a Coca városában lévő szállásomra, nem fogadott hívások és üzenetek tucatja várt, mindegyike hogylétem felől érdeklődött a hazai sajtóban megjelent, apokalipszist vizionáló hírek hatására. Kellemes meglepetésként ért, hogy a nem fogadott WhatsApp-hívások egyike az ecuadori magyar konzultól érkezett, akivel így sikerült beszélni, elemezve a helyzetet, értékelve a lehetséges forgatókönyveket, valamint utazásom további sorsát. Megnyugtató volt, hogy a konzuli védelem – amelyre most először regisztráltam a Külügyminisztérium weboldalán – ilyen formában remekül működik. Erősen ajánlom mindenkinek, aki egy picit is rizikós országba készül!

A médiában lefestett kép és a valóság

A helyzet a közvetlen környezetemben korántsem tűnt ijesztőnek. Az előzetes hírkellel ellentétben a boltok Cocában épp nyitva voltak, az emberek kutyát sétáltattak, sült az empanada és a mozgó árusok is ugyanúgy kínálták portékájukat, mintha mi sem történt volna.

A hegyekben minden más

Fotó: Molnár Péter

Ez a benyomásom pedig szemernyit sem változott a következő egy hónapban sem, annak ellenére, hogy meglehetősen intenzív és mozgalmas utazást tettem a dél-amerikai országban: Quitóból bérelt autóval indultam, bejártam Amazónia egy részét, majd az ország legveszélyesebb városától, Guayaquiltól tisztes távolságot tartva, az extrém sportok és vízesések mekkájánál, Banos-nál északra fordultam, hogy a Chimborazo és a Cotopaxi vulkánok alaptáborainak meglátogatása után ismét visszatérjek Quitóba, a tíznapos galápagosi kirándulás előtt.

Banos katedrálisa

Fotó: Molnár Péter

Az egyszeri utazó szintjén érzékelhető béke ismét bebizonyította a már sokszor tesztelt tételt, miszerint a médiában megjelenő hírek és a valóság, ha nem is áll szöges ellentétben egymással, de mindenképpen erőteljes kontrasztot mutat a mindennapok szintjén. A három magyarországnyi területű Ecuadorban fellángoló összecsapások ugyanis korántsem jelentik azt, hogy patakokban folyik a vér az utcán, a konfliktusok ottlétem alatt lokálisak voltak és – szerencsére – nem eszkalálódtak, így sem én, sem az általam megismert utazók nem szembesültek semmilyen látható jelével a médiában vizionált armageddonnak. Mivel azonban a problémák egyáltalán nem új keletűek, ezek turizmusra gyakorolt hatásával annál inkább kénytelenek voltunk szembenézni.

Szinte teljesen kihalt vulkáni fürdő

Fotó: Molnár Péter

Túlárazás, elmaradt élmények

Pár évvel ezelőtt, a Dél-Amerika északkeleti részén fekvő Peru-Ecuador-Kolumbia tengelyen, pont Ecuador jelentette a béke és nyugalom szigetét, elsősorban az igen rossz hírű, de azóta jelentősen megszelídült Kolumbiához képest. Sajnos pont a kolumbiai állapotok rehabilitációja, illetve az elmúlt évek gazdasági nehézségei vezettek oda, hogy a kokaintermesztés és -szállítás jelentős része ebbe a piciny és békés dél-amerikai országba tevődött át.

Ecuadort ugyanis drámai módon megviselte a Covid-járvány és az azt követő gazdasági visszaesés, így hiába hirdetett Noba elnök zéró toleranciát, illetve leszámolást a kábítószer-kartellekkel szemben, az elszegényedő, munkájukat elvesztő lakosságnak, illetve a közoktatásból kiszoruló fiatalok jelentős részének a drogtermelés és kereskedelem maradt az egyetlen reális út a túléléshez.

Szoba kilátással a Cotopaxi Nemzeti Parkban

Fotó: Molnár Péter

Mindezek miatt az ország biztonsági helyzete már tavaly elkezdett drámaian romlani, ami a turizmus fokozatos leépülését, a helyi turisztikai szolgáltatók kiszolgáltatottságát és szabad rablását hozta magával. Ennek egy kiragadott példája volt a cikk elején említett esőerdő túra, amiért potom 120 dollárt fizettem abban az országban, ahol 500 dollár körül van az átlagfizetés és 5 dollárért simán meg lehet vacsorázni egy vidéki városban. A magas ár mellé ráadásul igen közepes szolgáltatás társult egy unott idegenvezetővel, a már emlegetett, elmaradt élményekkel és az őserdő szélén láthatóan jelenlévő olajkitermelés szomorú nyomaival.

Beszédes egy másik példa is: a nemzetközi kölcsönzőtől bérelt autóm visszaadásakor 50 százalékos felárat húztak le rólam, amolyan veszélyességi pótlékként – a hivatalosan elfogadott és írásban visszaigazolt ár ellenére.

Diablo de Cascade – a vízesésnél sem tolongtak a turisták

Fotó: Molnár Péter

Érthető, de keserű tapasztalat, hogy még egy olyan fantasztikus természeti adottságokkal és szuper kedves emberekkel bíró országban is, mint Ecuador, a turista általános közérzetét és a helyiek hozzá való viszonyulását milyen nagy mértékben határozza meg a gazdaság általános állapota.

Amennyiben viszonylagos jólét, vagy legalább a lehetőségekhez képesti egyensúly van (Kolumbiában éreztem ilyesmit egy évvel korábban), úgy tökéletesen működik az íratlan és hallgatólagos egyezség a kereslet és a kínálat között: drágábban kapsz mindent, de épp csak annyival, hogy az üzleti szempontok kielégülése mellett, az utazó is jobb ár-érték arány mellett élvezhesse a programot, mintha ugyanezt a világ biztonságosabb részén vette volna meg.

Ahol óriásteknősök sétálnak az úton

Folytatva az utamat a semmihez sem fogható Galápagos-szigetek felé vettem az irányt, amely földünk talán egyetlen olyan helye, ahol az emberek és állatok teljes összhangban, egymásról szinte tudomást sem véve élnek együtt, ráadásul számos, csak itt megtalálható faj káprázatos kavalkádjában.

Békésen napozó tengeri iguanák a fürdőzők közelében a Galápagos-szigeteken

Fotó: Molnár Péter

Szavakkal nehezen leírható a természet gazdagsága szárazföldön, víz felett és alatt egyaránt. Pár méter mélyen teknősök, ráják, hammerhead cápák és barátaik várnak, de eszük ágában nincs bántani, ha úgy teszünk, ahogy az eddig errefelé megfordult emberek jelentős része – vagyis mi sem tekintetünk rájuk ellenségként.

Ez az oka ugyanis annak, hogy az itteni állatvilágban egyszerűen nem alakult ki az embertől való félelem evolúciós ösztöne, így egészen hihetetlen találkozásokban lehet részünk, a felsoroltakon túl sok száz madárfajjal, pingvinekkel és persze a galápagosi óriásteknőssel is, csak úgy az úton sétálva.

Ki a magasabb: a cikk szerzője vagy az óriásteknős?

Fotó: Molnár Péter

Most még legalábbis. Ugyanis a paradicsom mézédes aromájához – szárazföldi tapasztalataimat sormintaként folytatva – némi keserű utóíz is társul. Az 1959-ben nemzeti parkká nyilvánított, négy lakott és további tizenhat lakatlan földterületből álló szigetcsoporton ugyanis a 80-as években elég intenzíven elindult a turizmus, ami az ezredforduló után pörgött fel igazán és mára évi mintegy 200 ezer látogatót jelent. Mindez sajnos nem maradt nyom nélkül, az emberek ugyanis egyre több területet vesznek el a természettől, így az állatok távolabbi, még érintetlenebb helyekre húzódnak abban a reményben, hogy oda talán nem jutnak el futószalagon szervezett hajós kirándulások.

A kishajós túrák 150 dollártól indulnak

Fotó: Molnár Péter

Hiába. Az Ecuadort sújtó turisztikai helyzet a Galápagos-szigeteket sem kerülte el, a januári főszezonban amúgy faltól falig kimaxolt turizmus ottlétemkor 30-40 százalék körül poroszkált, így a végtelen számú, de igen vegyes minőségű hajós és egyéb túrákat kínáló szolgáltató nem volt szívbajos az árakat illetően: napi túrák 150 dollártól, búvárkodás 200 dollárért, pizza potom 25 dollár körül. A pénzedért a turistahajók mindenhová elzötykölődnek, sokszor teljesen feleslegesen.

A Galápagos-szigetek ugyanis annyira más dimenziót képvisel bármi egyébhez képest e földön, hogy amennyiben „csak" a három fő sziget kényelmesen elérhető helyeit látogatjuk meg, akkor is úgy érezzük, hogy nem csupán térben, hanem időben is ugrottunk egy nagyot és tátott szájjal bámuljuk az evolúció kezdetének a burjánzását.

Ez a szikla több ezer állat otthona

Fotó: Molnár Péter

Ha a turisták jelentős része így tesz majd, akkor talán a helyiekben is erősödni fog a tetten érhető, de mindenképpen fejlesztésre szoruló környezettudatos gondolkodás is. Erre következtetek legalábbis abból, hogy a szobámban – a kérésem ellenére – minden nap lecserélték az összes törölközőt, és abból is, hogy néhány óriásteknős láthatóan nem tudott mit kezdeni az út szélére dobált, kiselejtezett tv-készülékkel.

Komolyan kell venni az úton átsétáló teknősökre figyelmeztető táblát

Fotó: Molnár Péter

Ecuador – minden nehézség ellenére – ritka szerencsés ország, ahol a hatezer méteres vulkáni hegyek mellett Amazónia, a Galápagos-szigetek és egy nem elhanyagolható méretű csendes óceáni partszakasz is megtalálható. Egészen pazar adottságok, amelyek az ott élő emberekkel együtt jobb sorsot érdemelnének!