Albánia kaput nyitott - Feltárulkozó szépség - TP 2015. július-augusztus

Az út menti kaszinóról kiderül, hogy még nem adták át, s hogy talán még szálloda is épül hozzá. Sorsa mégsem tűnik olyan bizonytalannak, mint annak a sok száz szerkezetkész, de láthatóan elhagyatott lakóháznak, amelyeket a görög gazdasági válság miatt hazaküldött albán vendégmunkások már nem tudnak majd befejezni. A kaszinó viszont működni fog, mint oly sok társa az országban, mert kormányzati szándék, hogy – például Grúziához hasonlóan – ez legyen az egyik turisztikai vonzerő a környező országokból beutazó turistáknak.

Káprázatos természet, rémisztő történelem

Amilyen keserves sorsot szánt az albánoknak a történelem, olyan bőkezű volt velük a természet. Az egyharmad magyarországnyi területen mintha domborzati „best of” kiállítást látnánk: a svájci Alpokkal vetekedő hegyek, 362 kilométer, nagyrészt még érintetlen tengerpart, végeláthatatlan, zöldellő völgyek és fennsíkok, pazar kék éggel és szikrázó napsütéssel.

Ha valaki semmi mást nem csinál Albániában, csak leül egy magaslaton, s néz, amíg a szeme ellát, már megérte a 10-12 órányi autóút vagy a 1,5 órányi repülés Bécsből (a Malév leállása óta nincs közvetlen járat Magyarországról).

Az ország történelméről annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a mai köztársaság területén 3 millió albán él, a határokon kívül viszont még kétszer annyi. Albánia, amióta csak létezik, vagy egy birodalom része volt, vagy annak határán feküdt – a törökök például 500 (!) évig, egészen a XX. század elejéig „vendégeskedtek” a dél-európai országban –, tehát nem ismeretlen előttük a függetlenségért vívott harc fogalma. Legújabb kori történelmüket és sok tekintetben mai életüket is meghatározza, hogy a második világháború utáni, sztálinista típusú diktatórikus rendszer gyakorlatilag a rendszerváltásig, 1991-ig fennállt.

Az iszlámból leginkább csak a szépséges mecsetek maradtak fenn, mert a lakosság túlnyomó része hivatalosan keresztény, gyakorlatilag azonban döntően ateista. Az Enver Hoxha nevével azonosítható diktatúra lenyomata máig él, leginkább a lelkekben, de paradox módon látványosságokat is szült. Az országban még ma is százával állnak azok a kisebb-nagyobb bunkerek, amelyeket egy vizionált külföldi támadás esetére építettek tízezrével, s amelyek leginkább egy szürke, betonhátú teknősbékára emlékeztetnek – csak el ne bontsák őket mind egy szálig!

Tirana belvárosának közepén pedig piramisként magasodik az a betonmonstrum, amely mauzóleum lett volna, ma azonban az enyészeté, legfeljebb a helyi fiatalok kedvenc szórakozása, hogy kívülről megmásszák, illetve ottjártunkkor éppen alternatív videoművészeti kiállításnak adott otthont.

Vélhetően a diktatúra indirekt következménye, hogy az emberek anyagi lehetőségeit irreálisan felülmúlja a gépkocsiállomány, amihez viszont nincs rendes szervizinfrastruktúra. Ezért minden településen egymást érik a márkafüggetlen szervizek, no meg az autómosók, amelyeket a „lavazho” felirat hirdet, de senki ne tévedjen felületes olvasóként, ezeken a helyeken nem kap Lavazza kávét.

Kávé konyakkal

Kap viszont remek presszókávékat az utazó, a városi kávézóktól az útmenti panziókig, illetve, rejtélyes okból, a semmi közepén egyszer csak feltűnő éttermekig mindenhol. A kávéhoz járhat konyak is, pontosabban, feltétlenül meg kell kóstolni a Skenderbeg brandyt, amelyik a legdrágább konyakokkal is felveszi a versenyt.

De a magyar ízléshez közelebb álló raki (magyarul gyümölcspálinka) is figyelemre méltó, csakúgy, mint a mindenhol jéghidegen kínált albán világos sörök, és ásványvízből is jól állnak. Sőt, a magyarországi fogalmak szerint is rendkívül alacsony árak jóvoltából a turisták el is engedhetik magukat az italrendelésnél.

Nem kell éberen lesni az étlap jobb oldalát ételrendeléskor sem, mert kifejezetten barátságos árakon kínálnak friss salátákat, remek helyi sajtokat, spenóttal, túróval és egyéb finomságokkal töltött leveles tésztákat, valódi faszénparázson grillezett húsokat, húsgombócokat és kemencében sült kenyérlángosokat. Az ételekre biztosan nem lesz panasza egyetlen magyar turistának sem Albániában.

Tiranában járva

A főváros, Tirana, amely a XVII. század elején alakult, nemigen kínál híres látnivalót, a turistákat leginkább a hangulata, lüktetése fogja meg. A város belső része európai jegyeket hordoz, rengeteg étteremmel, kávézóval, terasszal, boltokkal, viszont sok utcai szeméttel és kéregetőkkel.

Egy 400 éves fa tövében – amire nagyon büszkék – zajos, teraszos étterem kínál helyi és távol-keleti ízeket.

Az operaház, amelynek alapkövét Nikita Hruscsov tette le, ma is komolyzenei koncertek otthona.

Az idegenvezető szerint tíz nemzetközi színvonalú szállodát is kínál a 400 ezer lakosú Tirana, ezek közül a Rogner és a Sheraton neve cseng ismerősen az utazóknak.

Ha meghallják, hogy valaki magyar, azonnal kedvesen testvérüknek titulálják, s utalnak arra, hogy Skenderbeg (Skander bég), a legnagyobb történelmi hősük, Hunyadi Mátyás harcostársa volt. A hős hadvezérről elnevezett tér közvetlen közelében álló, egykori királyi rezidencia előtt pedig azonnal megkérdezik, hogy Magyarországon is ugyanolyan rajongással ápolják-e Apponyi Geraldine emlékét, mint ők teszik kedvenc királynéjukkal, aki a XX. század közepén volt az albán uralkodó felesége, s több évtizedes száműzetés után, 2002-ben hunyt el Tiranában.

Évezredek tanúja: Butrint

Ahhoz, hogy a nem csak tengerparti nyaralásra nyitott magyarok is megkedveljék Albániát, az egyik kiindulópont Korfu lehet. A görög sziget, amelyre sok ezren jutnak el charterjáratokkal, alig néhány percnyi hajóútra fekszik Saranda városától. A legenda szerint sokan próbálkoztak – s néhányuknak sikerült is – úszva disszidálni Görögország felé az Enver Hoxha uralta időkben.

Saranda önmagában is látványos tengerparti település, hihetetlenül gyorsan épülő szállodákkal és remek tengeri haléttermekkel. Az igazi látványossághoz azonban néhány percet buszozni kell Butrintba, a Pompejivel vetekedő ókori romokat rejtő kisvárosba.

Butrint ősi város, ahol a nemzeti archeológiai parkban a gyönyörű erdőn és folyóparton kívül ősrégi leleteket is megcsodálhatunk. A több mint kétezer éves romok, mozaikdarabok, a hellén templommaradványok, színházi építmények ma is nyári előadások helyszínei. A trójai menekültek egy csoportja alapította Butrint híres város volt: a mitológia szerint Aeneas Itáliába menet is járt ott. A nemzeti parkban van egy különleges hely, ahová gyógyulást könyörögni jártak már az i. e. IV. században. A Római Birodalom emelkedésével a város jelentősége is megnőtt. Julius Caesar és Augustus császár hidat és vízvezetéket építtetett, ezzel az egész terület termővé vált. Butrint az egyik fő mediterrán város lett, fürdőkkel, templomokkal, népes „belvárossal”, kastéllyal, szökőkutakkal. Az V. században vandálok pusztítottak a városban, de a kereszténység elterjedésével lassan újjáépült. A XIV. század végén megvették a velenceiek, és hadászati védelmi ponttá alakították. Gyakran járt arrafelé később Lord Byron angol költő, de számos festő és külföldi diplomata is vendégeskedett a falai között. 1992-től UNESCO-világörökség.

Miniszterelnök a néptáncfesztiválon

Gjirokastra Albánia déli részén, a Gjera-hegy lábánál fekszik. A legenda szerint Argürosz görög hercegnő alapította, ezzel szemben településre utaló legkorábbi nyomokat a Kr. e. I. századból tártak fel a régészek. Az új városrészben egy átlagos hétköznapon a kávézók és teraszok helyi férfiakkal vannak tele, mint mondják, azért érnek rá, mert többségük munkanélküli.

A szűk, meredek, macskaköves, sikátorszerű utcákból álló óváros a középkort őrző olasz településekre emlékeztet. Hangulatos éttermekkel, teraszokkal, rengeteg szuvenírbolttal 2005 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján, mint „a szépen megőrzött oszmán kori városok egy ritka példája”. Mintegy kétszáz lakóház és a XVII. században épült, majd az 1872-es tűzvész után újraépített bazár áll védettség alatt. Itt található Enver Hoxha szülőháza is, ma múzeum, számos szoba van „élet- és korhűen” berendezve.

A várudvarban óratorony, egykori börtön, szökőkút, istállók és pódium áll, itt tartják – 1962 óta nagyjából négyévente – a Nemzetközi Albán Folklórfesztivált. Az idén májusban rendezett, hatnapos összejövetelen ezer fellépő adta elő táncos és énekes produkcióját, a világ minden tájáról. A közeli Koszovón, Macedónián és Szerbián kívül olasz, német, svájci, görög, török és amerikai csoportok is felléptek. Az egész város felbolydult, turisták és népviseletben grasszáló szereplők lepték el az utcákat. A várban tartott fesztivál presztízsét mutatja, hogy maga Edi Rama miniszterelnök nyitotta meg és több mint negyedórás beszédet tartott. A rendezvény célja, hogy bemutassa az albán és a többi fellépő nemzet etnográfiai hagyományait, énekes és zenei gyűjteményeit.

A fesztiválon nemcsak a miniszterelnök jelent meg, hanem Arben Ahmetaj, turizmusért felelős miniszter is. Rövid beszélgetésünk során elmondta, hogy évi 3 millió külföldi turista keresi fel Albániát, mintegy 1,2 milliárd dollárt költve ott. Ezzel a turizmus a GDP 4,6 százalékát adja, ám ezt a részesedést szeretnék 6,5-6,8 százalékra feltornázni. Ezen munkálkodik a fiatal erőkből álló Nemzeti Turisztikai Ügynökség, amely a Gazdaságfejlesztési, Kereskedelmi, Vállalkozásfejlesztési és Turisztikai Minisztérium égisze alatt működik. Az ágazat korábban a vidékfejlesztéshez tartozott, de nemrég, mivel kiemeltnek nyilvánították, átszervezték a lényegesen erősebb és nagyobb befolyással bíró gazdasági tárca alá.

Ma még a legtöbb turista a határok túloldalán élő albán, Macedóniából, Koszovóból és Görögországból, de jelentős az olasz, a japán és az észak-európai beutazók száma is.

S remélik, hogy a magyarok is felfedezik maguknak Albániát.

Óvatosan az utakon!

Volán mögött ülve ajánlatos az éberség Albániában, mert autópályán is előkerülhet egy cammogó lovaskocsi, földútról felhajtó teherautó, vagy éppen a belső sávban 160-ról hirtelen fékező, majd jelzés nélkül, a két irányt elválasztó földsávon keresztül balra nagy ívben leforduló Mercedes.

Úttestre lépve, gyalogosan sem árt az extra figyelem: zebrán, zöld jelzésre áthaladva ne veszítsük el éberségünket, bármikor feltűnhet egy a piroson átszáguldó BMW, amelyik biztosan nem fékez, viszont dudál, mert nem szeretne elütni… De itt senki nem haragszik. Sem a gyalogosok a BMW-sre (megszokták), sem a rendőr, aki ki nem intené az autót, elvégre nem történt baleset…

A legnagyobb kaland azonban átkelni a hegyeken (márpedig Albániában mindenhol csak hegyek vannak, az ország legmagasabb pontja a 2764 méteres Korab-hegy), vagy megtenni 80-100 kilométert a tengerparton, ami ugyancsak hegymászást jelent. A víz és a hegyek közé, a csipkézett parton nem épültek utak, maradnak tehát a lélegzetelállító szerpentinek, amelyekről – ha bízunk a sofőrben, s nem markoljuk véresre az ülés karfáját – káprázatos panorámát élvezhetünk, s minden kanyar után legszívesebben megállítanánk a buszt, hogy kiszállhassunk fényképezni.